Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Budapest ostroma alatt a berendezések súlyos sérüléseket szenvedtek. A hidak felrobbantása miatt az egységes budai és pesti hálózat kettészakadt. A vízmíívek dolgozóinak erőfeszítése és a szovjet hadsereg segítsége révén a súlyos károk ellenére a pesti oldalon csak néhány óráig, Budán is csak néhány hétig szünetelt a vízszolgáltatás. Budapest csatornázási rendszere az első világháború előtt kialakult; a két világháború közötti Szennyvízfő feladat a csatornával ellátott terület bővítése volt. A város növekvő lakosszáma már akkor elvezetés felvetette a Dunába tisztítatlanul beömlő szennyvizek biológiai tisztításának szükségességét. A budai oldalon elsősorban a gyorsan növekvő kelenföldi városrész csatornázásáról kellett gondoskodni. A munkálatokat az 1926-os évben kezdték, a főgyűjtőcsatorna a Budafoki úton épült meg; az Andor utcánál, a kelenföldi szivattyútelep mellett torkollik a Dunába. A pesti oldalon a két világháború között olyan területek csatornázása vált szükségessé, amelyek a millennium idején végrehajtott nagyszabású csatornázáskor még lakatlanok voltak. A Hungária körúton kívüli területek csatornázására készített tervet a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1927-ben hagyta jóvá; még ebben az évben megkezdődött a rákosvölgyi, majd a Mexikói úti főgyűjtőcsatorna építése. Ezzel lehetővé vált Angyalföld és Zugló, a későbbiekben Rákosjmlota és Rákosszentmihály rendszeres csatornázása. A gyűjtőkön lefolyó szennyvizek Dunába szivatytyúzására épült meg a Rákos-patak dunai kitorkollása közelében az angyalföldi szivattyútelep. A csatornaépítés —főleg 1927 —1937 között — nagy részben úgynevezett szükségmunkák keretében folyt. A Főváros a halaszthatatlan csatornaépítési munkák lebonyolítására 1938-ban hatéves programot állított össze. E tervezet azonban a második világháború miatt nem valósult meg. A peremtelepülések közül Újpest, a rákospalotai MÁV-lakótelep és a kispesti Wekerle-telep csatornahálózata még az első világháború előtt létesült. Pestlőrinc és Albertfalva állami lakótelepének csatornázása a két világháború közötti időben készült el. A többi peremkerület a felszabaduláskor még csaknem teljesen csatornázatlan volt. Budapest első korszerű gáztermelő telepe, a napi 200 ezer m

3 teljesítőképességű Óbudai Gáz- aázeiiáu'is gyár az első világháború küszöbén, 1913-ban készült el. Ezután 1913—14-ben megszüntették a drágán és korszerűtlenül termelő kisebb gyárak üzemelését. A szénhiány miatt 1917-ben már csak rendkívüli intézkedésekkel lehetett az üzemet fenntartani. 1923-tól kezdve a gáztermelés kizárólag az Óbudai Gázgyárra hárult, mivel a Ferencvárosi Gázgyár üzemét is leállították. A gazdasági világválság idején visszaesés következett be, a termelés csak 1938-ban érte el az első világháború előtti csúcsértéket. A második világháború alatt újból szénszállítási nehézségek léptek fel, azonban a sziléziai széntartalékkal és hazai szenek használatával ki tudták elégíteni a fogyasztási igényeket. A napi csúcstermelés 1942-ben 500 ezer m

3-t ért el. A Gázgyárat igyekeztek jó karban tartani, azonban a szükséges bővítéseket a háború alatt nem tudták végrehajtani. 1944-ben az Óbudai Gázgyárat nyolcvan bombatalálat érte. Ennek ellenére a gázszolgáltatás — nehézségekkel és korlátozásokkal ugyan, de — egész évben működött. Az 1945. január 2-i újabb bombatámadás után a szolgáltatást be kellett szüntetni. Február 10-én az óbudai gyár teljes területét fél méter magasan elöntötte a hídroncsok következtében megáradt Duna jeges árvize. A gázszolgáltatás március végén indult meg ismét. 5. AZ ÉPÍTÉSZET FEJLŐDÉSE, A VÁROSKÉP VÁLTOZÁSA Az első világháború utáni években a Lechner Ödön, valamint követői és utódai által képviselt, gyűjtőnévvel ma „magyar szecessziónak" nevezett irányzat ahelyett, hogy átnőtt volna a modern építészetbe, elsekélyesedett. A modern építészet értékes kezdeti alkotásait, Lajta Béla épületeit, Tőry és Pogány, Málnai Béla háború előtti műveit nem követték e nyomokon továbbfejlődött építészeti alkotások; a budapesti építészetet a háború utáni első évtizedben az elkésett eklektika, elsősorban a „neobarokk" jellemezte. Lehetetlen nem látni az összefüggést a politikai reakció és az általa támogatott stílusirányzat között, amely Magyarországot az európai, különösen a német kultúrával kapcsolta össze; „az újból nemzeti életet élő magyarság stílusa ezért is oly kedves a magyar szemnek". Ez az irányzat, amely a húszas évek végén fellépő modern építészeti áramlattal szemben politikai érvekkel is — fellép, a modern építészetet gyökértelennek, kozmopolitának, a magyar tradíciókkal ellenkezőnek igyekszik feltüntetni. Segítségére van ebben a hivatalos kultúrpolitika, amely minden új, a legcsekélyebb mértékben is forradalminak látszó elgondolást elnyomni törekszik. A neoeklektikus — főként neobarokk épületeken hiába keresnénk a korai eklektika épí- A „modern" tészeti fantáziáját, művészi alkotóerejét; a mind sokrétűbbé váló igényeknek nem felelnek meg, neoékléktiha ezért minden hivatalos ellenállás dacára elkerülhetetlen a modern építészet fokozatos térhódí11 Budapest története V. 161