Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

ELŐSZÓ

fogalmak szembeállítása is. A fasiszta propaganda tehát ezekkel a komplexusokkal kötődik szigorúan társadalmi eredetéhez, a kapitalista uralmi viszonyok fenntartásához. A népközösség" és a „nép ellensége" megkülönböztetése — e megkülönböztetés kritériuma az „egészséges népi érzületből", a fajból, az átörökölhető tulajdonságokból stb. vezethető le. Csaknem valamennyi kritérium alkalmas mindaddig, amíg a mindenkori differenciálódás osztályjellege elő nem tűnik, azaz a tömegeknek a kapitalista uralmi viszonyok fenntartása érdekében történő fegyelmezését elleplezik, „a nép ellenségei" ellen gyakorolt terrornak a törvényesség homályos látszatát adni. A fasizmus politikai, szervezeti és ideológiai struktúrájának főbb ismérveire és ezen belül a különbözőségre utalva, igyekeztünk egy általános történeti, ideológiai képet adni a két világháború közötti fasiszta rendszerek azonos és különböző vonásairól. Ez az analízis is bizonyítja, hogy 1919. augusztus 1. után Budapest a fehérterror s az abból mind szélesebben kinövő fasiszta rendszer fővárosa lett. Szükségesnek tartjuk azonban a bizonyítás szélesítését még úgy is, hogy áttekintjük a magyar fasizmus keletkezésének, kibontakozásának és teljességének sajátos és általános vonásait. 1919. augusztus 1-én megbukott a Tanácsköztársaság. A Tanácsköztársaság bukása után olyan katonai természetű, szervezettségű osztagok kezdik meg működésüket, amelyek még nem tűzték ki célként az állami fordulatot, hanem azért szervezkedtek, hogy úgymond a „rendet" megőrizzék, fellépjenek a forradalmi veszéllyel szemben. Ezek részben szabadcsapatok, részben polgárokat, sőt egyes esetekben jómódú parasztokat egyesítő milíciaféle alakulatok voltak. A terrorosa]>atok később beépültek közvetlenül a magyarországi fasiszta szervezetekbe. 1920-ban Magyarország kormányzója Horthy Miklós lett, és teljes joggal beszélünk a két világháború között Horthy-korszakról. A Horthy-korszakban egészében véve a rendszer hivatalos szintre a korábbi szélsőjobboldal által vallott elveket emelte azon a módon, hogy ezt a szélsőjobboldali gondolatkört minden lényeges elemében még agresszívabbá tette, és az államhatalom eszközeivel propagálva közvélemény-formáló elemekké változtatta. Ez az egész folyamat a húszas években úgy történt, hogy a hivatalos állami ideológia közel került a korabeli fasiszta áramlatok gondolatköréhez, bár néhány ponton elhatárolta magát attól. Ennek oka, hogy a nagybirtokos osztály a Horthy-rendszer létezésének első szakaszában nagyobb súllyal képviseltethette magát a kormányzásban, s így a feudális gazdasági érdekek bizonyos elhatárolást igényeltek a kapitalista gazdálkodást erősítő fasiszta elvekkel szemben. Mindezek mellett azonban a korábban magát liberálisnak deklaráló elvi-politikai rendszert, melyet a valóságban konzervativizmus kép viselt, egy olyan, magát haladó konzervatívnak feltüntető szisztéma váltotta fel, melynek fő jellemzője az agresszív antiliberalizmus és antimarxizmus, valamint a fasiszta nacionalizmushoz közelálló nemzeti felfogás volt. Ennek a politikai és ideológiai változásnak két döntő tényezője volt. Az első és mondhatni legfontosabb tényező az uralkodó osztályok által elszenvedett sokk, amelyet 1918-ban és 1919-ben a két forradalom, de különösen a Tanácsköztársaság okozott nekik. A két forradalom, s az a tény, hogy a proletárdiktatúra közvetlenül a polgári demokratikus forradalom után következett be, az uralkodó osztályok részére „történelmileg" evidenssé tette a legszorosabb összefüggést a polgári liberalizmus, a demokratizmus, a szociáldemokrata reformizmus és a kommunizmus között. Azt a következtetést vonták le, hogy mindenfajta polgári liberalizmus és demokratizmus végső soron a bolsevizmushoz vezet, ezért semmilyenféle polgári haladást megtűrni nem lehet. A másik tényezőt a háború elvesztése, s az ebből következő, nemcsak területi, gazdasági stb. következményekkel járó, hanem a lakosság jelentős részét közvetlenül sújtó békeszerződés jelentette. Az uralkodó osztályok mindenekelőtt a meglevő gazdasági és társadalmi problémák egész komplexumáért a trianoni békét tették felelőssé, s éppen ezért gazdasági politikájuk alapvető célkitűzéseként is a békeszerződés revízióját hirdették s tették nemcsak külpolitikai, de katonapolitikai elvükké is. Mindezek alapján egyúttal a lakosság ideológiai befolyásolásának legfőbb eszközévé tették a területi revízió kérdését, kimondottan fasiszta-nacionalista elvek alapján. Ugyanakkor magáért a trianoni békéért jelentős mértékben ugyanazokat az erőket tették felelőssé, melyeket a forradalmak vétkében elmarasztaltak, nevezetesen a liberálisoktól kezdve a kommunistákig, vagyis az egész magyar baloldalt. Ez a kiindulás egyúttal alapot szolgáltatott a rendszer legfőbb ideológiai magja, a nacionalizmus hirdette nemzeti egység körülhatárolására, az antikommunizmus elve alapján. Elsősorban e kettős alapon taszították ki a nemzeti közösségből a polgári és a munkás baloldalt, valamint a zsidóságnak ezzel szoros kapcsolatba hozott részét. A magyar nacionalizmust az első világháború előtt a nemzetiségekkel szemben hirdetett felsőbbrendűség jellemezte. A háború elvesztése után és a trianoni békeszerződés következtében ez a nacionalizmus nemcsak elmélyült, de egyúttal támadó jellegűvé is vált. Belső feszültségét csak növelte, hogy cselekvési lehetőségét a nemzetközi helyzet erősen korlátozta. A magyar politikai gondolkodásnak jelentős áramlata volt az antiszemitizmus, amely nemcsak a magyar fasiszta körökben, de sokkal szélesebben hatott. Részben még mindig mint a régebbi gazdasági szempontokkal megalapozott antiszemitizmus, de már jelentős mértékben biológiai