Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

BUDAPEST AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN 1919-1945

Közte és a Duna között esak két, részben kiépített útvonalat találhattunk: a Pannónia (ma Rajk László) utcát és a Pozsonyi utat. A bérházépítés a húszas évek második felében indult meg. A háború előtti szabályozás derékszögű úthálózata alapján eleinte körülópített udvarú épületek keletkeztek. Az újabb szabályozási terv 1933-ban készült el. Az utcahálózat sűrűbb lett; a keretes beépítést a terv kötelezően előírta, de a kis méretű tömbök miatt a keletkező belső udvarok mérete nem sokkal nagyobb, mint a körülépített udvaroké. Az Újlipótváros a formailag modernné váló építészet elterjedésének, egyben a bérház-spekulációnak legjellegzetesebb területe. Az előírt 14 méter épületmélység és a 15—16 méteres átlagos telekszélesség folytán kialakult a két világháború közötti pesti bérház jellegzetes típusa, az udvari lépcsőház két oldalán átmenő kétszoba-hallos és háromszoba-hallos lakásokkal, a telekszélességtől függően a lépcsőházzal szemben egy vagy két garzonlakással. A hellyel való takarékosság kikényszeríti a vasbeton vázat, a lakosság növekvő igényei az erkélyt vagy loggiát és a nagyobb méretű ablakot, gazdasági megfontolások a lapos tetőt. A bérház jobb eladhatósága érdekében megjelent a reprezentatív, márvánnyal vagy más mutatós anyaggal burkolt előcsarnok, a nemes vakolat, esetenként a külső kőburkolat. Az övezeti előírások adta beépítési lehetőséget az építkezés teljesen kihasználta. A bérházak a lehetséges maximális főpárkány magassággal épültek. Utcára kiugró zárt erkélyt, az udvari oldalon a lehetőségekhez mérten épületkiugrást létesítettek. A lakásokat a polgárság magasabb keresetű rétegei bérlik, a lakbérek ennek megfelelően magasak, a lakások kivitele, felszereltsége is jobb a budapesti átlagnál; minden lakás fürdőszobával épül, a központi fűtőberendezés általánossá vált. A zöldterületek hiánya — az egész területen mindössze két fásított útvonal és a Szent István park található —, az egyenletesen magas (5 — 6 emeletes) beépítés és a sűrű, szűk utcahálózat miatt a városrész zsúfolt, nagy laksűrűségű. Az épületek zöme nélkülözi az építészeti színvonalat, majdhogy típusháznak tekinthető, de akad néhány kiemelkedő értékű épület is — elsősorban a Szent István park mentén. A nagyarányú építkezés ellenére az Újlipótváros kiépítése nem fejeződött be a két világháború között. Ez vonatkozik elsősorban a Duna-partnak a Szent Tstván park feletti szakaszára, az 1942-ben épített református templom környezetére és a Dráva utcához közel eső tömbökre. A városrész befejezése és észak felé, az Árpád-hídig terjedő kiegészítése a második világháború utáni időszak feladata maradt. A Margitszigetet — amely kerületi beosztás szempontjál)ól 1950-ig Óbudához, azóta a XIII. kerülethez tartozik — a Közmunkatanács 1909-ben vette meg az addigi tulajdonostól, József főhercegtől. A vételár utolsó részlete 1970-ben lett volna esedékes. 1913ban a Fővárosi Pénzalap (a Közmunkatanács gazdálkodó szerve) a szigetet 60 éves időtartamra bérbe adta egy külföldi érdekeltségű tőkéscsoportnak, a Szent Margitsziget Gyógyfürdő Rt-nek, amely a Közmunkatanács intencióinak megfelelő fejlesztésre vállalt kötelezettséget. 1927-ben a Közmunkatanács (illetve a Fővárosi Pénzalap) megszerezte a társaság részvénytöbbségét, és ettől kezdve a fejlesztést közvetlenül iráSZENT ISTVÁN KÖRÚT 81. Az Újlipótváros szabályozási terve, 1933