Budapest története V. A forradalmak korától a felszabadulásig (Budapest, 1980)

ELŐSZÓ

ELŐSZÓ Ez a kötet Budapest történetének több mint 25 évét, a két világháború közötti történetét kívánja bemutatni. 1918 és 1945 között olyan események zajlottak le a magyar nép történetében, amelyek mindegyikének kiindulópontjaj legfontosabb mozgatórugója mindvégig Budapest volt. Hl negyedszázados történet két ellentétes előjelű értéket kap a népek történelmében. 1918—19ben Budapest a társadalmi, a nemzeti haladás egyik fő mozgatóereje volt, míg 1920 és 1945 között szép fővárosunk a társadalmi regresszió, a nemzeti tragédia szélére jutó ország fővárosa lett. Éppen ezért kötetünk a Budapesten lezajló két teljesen ellentétes történelmi folyamatot két periódusban tárgyalja. Az első 1918 —19 eseményeit tárgyalja, bemutatva Budapestet mint a polgári demokratikus és a szocialista forradalom fővárosát. A második periódus közel negyedszázados történelmünk egyik legsötétebb korszakát: a magyar fasiszta rendszert ábrázolja. A „bűnös" főváros, amely oly dicső és kezdeményező szerepet játszott a két forradalomban, a minden baloldali mozgalomtól rettegő uralkodó osztályok egységes terrorja következtében a fasiszta Magyarország fővárosa lett. Ez a politika vezetett oda, hogy a második világháború történetében Sztálingrád és Berlin mellett Budapestért a harmadik legnagyobb és legkegyetlenebb utcai harcokat kellett megvívnia a felszabadító szovjet hadseregnek. A súlyos pusztulást szenvedő főváros azonban talpra állt, és szocialista világvárossá fejlődött, mert népünk — s ebben is különleges szerepe volt a főváros népének — élni tudott azzal a társadalmi szabadsággal, amelyet a szovjet hadsereg felszabadító fegyverei hoztak meg számunkra. Ennek a folyamatnak kibontakozását mutatja be a kötet epilógusa. Budapest negyedszázados történetének két világtörténeti kapcsolata van. Az egyik: a szocialista forradalom; a másik: a fasizmus. E két történelmi ténynek néhány elméleti kérdését fel kell vázolni e bevezető sorokban, hogy Budapest története az egyetemes összefüggésben is teljes legyen. 1918 —1919-ben Európa, sőt az egész világ szeme Budapestre figyelt. Szovjet-Oroszország mellett Budapest lett a forradalom központja. Az Osztrák —Magyar Monarchia széthullott, amelynek oka nem a magyarországi forradalmi folyamat, hanem a katonai vereség volt: tehát Magyarországon sem érvényesült a ,,Dolchstoss"-legenda. A magyarországi tömegek forradalmasodtak, mivel az Osztrák—Magyar Monarchia volt a „népek börtönének második számú cellája". A forradalmasodásnak olyan hatalmas ereje volt, hogy a magyarországi tömegek is megvívhatták a polgári demokratikus, illetve a szocialista forradalmat. Felmerül a kérdés: hogyan volt lehetséges mindkét forradalomnak, tehát e történelmi folyamatnak békés úton történő végrehajtása? E kérdésre egyértelműen megtaláljuk a választ, ha megvizsgáljuk Vlagyimir Iljics Lenin tanítását a szocialista forradalom békés és nem békés útjairól. A szocialista forradalom megvívásának, a szocializmus építésének békés és nem békés útjaival összefüggő kérdésekről manapság is élénk vita folyik a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban. A vitában időnként azt állítják, hogy Lenin abszolutizálta az erőszakot, s hogy a fegyveres felkelésben, a polgárháborúban látta a szocialista forradalom megvívásának talán egyetlen eszközét. Sőt, egyesek odáig mennek: mivel a fejlett tőkés országokban (állítólag) véglegesen kizárt, hogy a munkásosztály, a dolgozó tömegek fegyveres felkelés útján ragadják meg a hatalmat, arra a következtetésre jutnak, hogy a leninizmus több alaptétele elavult, a leninizmus pusztán orosz jelenség, amelynek nincs nemzetközi jelentősége. Ezek a nézetek nem tekinthetők egyébnek, mint a leninizmus meghamisításának. Marx és Engels, köztudott, feltárták a kapitalizmus objektív dialektikáját, bemutatták annak mélyen fekvő ellentmondásait. Azt is bebizonyították, hogy ezek az ellentmondások a tőkés rend keretei között megoldhatatlanok és leküzdésük szükségszerűen elvezet a tőkés társadalom megsemmisítéséhez, az új, szocialista társadalom létrejöttéhez. A tudományos kommunizmus megalapítói megmutatták azt az osztályt — a proletariátust —, amely történelmileg hivatott a kapi-