Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Programjának végrehajtása során Bárczy józan politikai érzékét elsősorban az eddig a várospolitika központi kérdésének tartott új fővárosi törvény állandóan visszatérő igényéhez való viszonyulásán lehet lemérni. 1907-ben ugyanis a közgyűlés még éppen az ő elnöklete alatt egy 30-tagú bizottságot küldött ki a törvény revíziós kívánatainak összeállítására. A konkrét munkát végző 8-tagú albizottság azonban már csak másfél év múlva ült össze, s ekkor is további fél évbe tellett, míg összeállította tervezetét. A koalíció válságának ekkori szakaszában azonban már az egész kérdés időszerűtlensége nyilvánvalóvá vált, s így ha e munkálatot — ám csupán mint javaslatot — közzétették is, közgyűlési tárgyalására már nem került sor. A problémákhoz való hozzáállás és az itt megfogalmazott alapelvek azonban gyakorlatilag Bárczy egész polgármesterségén át érvényesülni fognak. A javaslat alapelvként feladatának tekinti tisztázni részint a polgárság az önkormányzatban való részvételének határait, részint az önkormányzatnak az állammal szembeni határait utóbbi megállapításában az önkormányzati szabadság maximumára törekedve. A javaslat továbbra is fenntartja a főváros átruházott, önkormányzati és politikai hatásköreinek hagyományos rendjét, tágítani akarja azonban a város adóztatási jogát: a pótadót 40%-ig, a házbérkrajcárt pedig a házbér jövedelem 5%-áig kívánja külön kormányjóváhagyás nélkül felemelhetni. A képviselő-testület taglétszámát ő is redukálja, legalább 250 főre. Elnöke — és itt az „alkotmányvédelem" szempontjaira hivatkozik ne a főispán, hanem a bizottság egy választott tagja legyen. Gondosan szabályozni kívánja, hogy milyen ügyek esetén szükséges a minősített határozatképességű többség. A javaslat legjelentősebb eleme az, mely a községi képviselő-választásoknál az általános, egyenlő, közvetlen választójogosultságot mondja ki minden magyar állampolgár, egy éve állandóan fővárosi lakos, 24 éves férfi esetén. Indokolásában azt magyarázza, hogy a budapesti választójog eltérhet az országostól, hiszen itt nem léteznek az ország más részében még oly súlyos nemzetiségi, vagy az analfabetizmusból származó problémák — amellett a vagyon gazdasági ereje önmagában is visszatartaná az esetleges radikális földcsuszamlásokat. Alternatívaként azonban a javaslat a kuriális választójog két változatát is bemutatja, de határozottan az általános titkos választójog mellett köti le magát. A javaslat szerint minden választó választható is, a virilizmus pedig eltörlendő. Ez utóbbi javaslat indokolása kiemeli, hogy a virilisták a kerületközi 45-ös bizottság szavazásán történt kiválasztásuk által tulajdonképpen függetlenültek saját kerületüktől és így a polgárságtól is: csak saját maguk képviselőivé váltak. A javaslat összeférhetetlenséget mond ki a fizetett városi alkalmazottak vagy az olyan társaságokban betöltött vezető állás esetén, amely társaság a fővárossal szerződéses viszony) an van; összeférhetetlennek tartja a papi állást is. A választás a javaslat szerint titkos, és kerületenként lajstrom szerint történnék: az egyéni választással szemben szinte szóról szóra ismétli Heltainak a helyi és utcai nagyságok uralmát biztosító kis egyéni választókerületekkel szembeni aggodalmait. A kisebbség képviseletének biztosítását egyelőre ő is elveti. Jellemző az, hogy a választást hétköznapra kívánja kitűzni, mert a polgárság hétköznap inkább aktív, mint vasárnap — míg (de ezt már nem mondja ki) a munkások, a kispolgárok, az alkalmazottak jobban elfoglaltak. Heltaival ért egyet egy 30 tagú városi választmány létesítésében, mely a képviselő-testületnek fenn nem tartott és a kerületekhez nem utalt önkormányzati ügyeket intézné. Heltai javaslata felé hajlik akkor, mikor a polgármesteri és az alpolgármesteri állást nem köti képesítéshez — a tanácsnokok főiskolai, de már nem szükségképpen csak jogi képesítését ellenben hangsúlyozza. A tisztviselői függetlenség érdekében fegyelmi ügyekben bírósági fellebbvitelt javasol. A főispán állását ő is megszüntetné, önkormányzati ügyekben pedig kizárja a kormányhoz való fellebbezés jogát. Az állami felügyelet körét a javaslat különben is igen megszűkíti: a belügyminiszternek csak a kifejezetten törvénybe vagy a főváros kötelezettségeibe ütköző határozatokkal szemben lenne beleszólási joga. A közgyűlési jegyzőkönyveket mindenesetre továbbra is beterjesztené a Belügyminisztériumhoz. Ugyanígy költségvetési ügyekben is a miniszter beleszólása csak a nyilvánvalóan szabálytalan vagy törvénytelen határozatokra korlátozódnék. Különben Bárczy is eltörlendőnek tartja a Közmunkatanácsot. A tervezet készítésének elhúzódásában, majd elkészülve elfektetésében döntő része nyilvánvalóan annak volt, hogy Bárczy maga is tisztában volt a tervezet kivihetetlenségóvel, kivált annak választójogi vonatkozásában. Ügyes taktikusként azonban úgy vélte: éppen a javaslatok amúgy is biztos elgáncsolása teszi számára megnyugtatóan lehetségessé akár a legradikálisabb elvek hangoztatását is. Mindenesetre jellemző: mikor 1910 végén kiderül, hogy a kormány bár nem tervez új fővárosi törvényt, de részleges novelláris módosítására hajlandó, és egy javaslat szerint a közgyűlésnek ajánlania kellene a kormány számára, hogy a novellába feltétlenül vegye be a virilizmus eltörlését, a községi választójog és választási rendszer reformját, és a törvényhatósági bizottságon belüli összeférhetetlenség szabályozását - Bárczy lesz az, aki azt javasolja, hogy e javaslatot adják ki a tanácsnak, mely azt majd a törvény revíziójával foglal-