Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

kozó, fel nem oszlatott albizottságnak fogja átadni. Ez azonban — s ezt Bárczy jól tudhatja eleve az ügy teljes elfektetését jelenti, mert a bizottság ezután már csak 1911-ben ül össze, akkor is csak egyszer, hogy az új választójogi törvényben Budapest számára megfelelő számú képviselői helyet kérjen. Az ekkor előterjesztett javaslat különben csaknem pontosan egybevág a kormány által enélkül is ténylegesen megadott mandátumszámmal — ami azt a benyomást kelti, hogy a bizottság (és benne Bárczy) egész tevékenysége kezdettől fogva inkább a szeleknek a közvélemény vitorláiból való kifogására irányult, különösebb kockázat nélkül szerezve meg meg magának és a városvezetésnek a liberális politikus tekintélyét. Hogy a választójog kiterjesztésétől eltekintve a fővárosi törvény teljes revízióját már a városvezetés sem tartotta túlságosan lényegesnek, ezt az is sejteti, hogy miután strukturális reformok szempontjából az intézményes keretek változtathatatlanoknak bizonyultak, a városvezetés hatékonyságát az adminisztráció reformjával igyekezett — végül is sikeresen — biztosítani, jól látva: egy rugalmas városvezetés a szűkebben vett igazgatás és gazdálkodás reformjával is jelentős, hatásukban messze nyúló, új törvénnyel is felérő eredményeket képes elérni. Kétségtelen: a kibontakozó világváros igazgatása és gazdálkodása már új szempontokat, szervezetet és módszereket igényelt — olyanokat, melyek feló a kerületi igazgatás az előző korszakot lezáró és időtállónak bizonyult kiépítése még csak az első lépést jelentette. A soron következő lépést, mint azt a korszakunk elején a három Károly távozásával hivatalba lépő éij városvezetés polgármestere, Márkus József is hangsúlyozta, a központi igazgatás modernizálása és átszervezése kellett hogy jelentse. Ennek jegyében Márkus már 1898 februárjában javaslatokat készített elő a központi igazga- a városias, a mérnöki hivatal, a tiszti ügyészség, a kerületi adóhivatalok és a számvevőségi osztályok igazgatás munkájának újjászervezésére a belügyminiszter által már a kilencvenes évek elején mod

ermzc felvetett és most ismét küszöbön állónak ígért új fővárosi törvény közelsége azonban ismét elhalasztatta a változtatásokat. Csupán a polgármester további tehermentesítése történt meg egyes jelentéktelenebb ügyeknek ügyköréből való kivételével; és bizonyos átcsoportosítás történt az ügyosztályokban: ennek során az adóügyeket is decentralizálták a kerületi elöljáróságokhoz, a tanácsi adóügyosztályt pedig megszüntették helyette közlekedési ügyosztályt állítanak fel. Márkusnak a főpolgármesteri székbe jutása után Halmos János polgármestersége alatt a reform tovább folytatódik: ezúttal a főváros számviteli újjászervezésének munkálataival, 1900-ra pedig újabb nagyszabású reformkísérlet bontakozik ki. Ezúttal ui. egy 30-tagéi bizottság a főváros igazgatása egészének felülvizsgálatára kap megbízást - részint az igazgatás egyszerűsítésének szempontjából. Az 1901. tavaszára bevégzett vizsgálat azonban éppen azt deríti ki, hogy az adott feladatok mellett a személyzeti létszám nem hogy nem csökkenthető, de inkább bővítésre szorul, hiszen a főváros adminisztrációjának immár nemegyszer érdemi felelős pozícióiban is ugyan teljes szakképzettséggel rendelkező, de státushely hiányában csak ideiglenes jelleggel dolgozó és így jogilag felelőtlen hivatalnokok ülnek, és ezek száma napról napra nő. A székesfőváros közigazgatásának teljes és az igényekkel valóban teljes összhangban álló reformjára ezek után 1911-ben fog sor kerülni. Ez év júniusában nyújtja be a közgyűlésnek Bárczy István polgármester a központi igazgatás átszervezéséről szóló előterjesztéseket. Bárczy az előterjesztés bevezetésében józanul rámutat arra, hogy a fővárosi törvény revíziójának állandóan mint közeljövőben várható reformnak hangoztatása és tudomásulvétele tulajdonképpen rendkívül káros volt, mert minden reformot elodázott - még olyanokat is, amelyeket pedig a főváros, a helyesen először most, Bárczy által értékelt 1872. évi, meglehetősen rugalmas törvény keretei között, saját hatáskörében is megoldhatott volna. Kiváltképpen azokat a kérdéseket, melyek a város saját, főleg pedig központi igazgatásának modernizálását illetik. A reform, amit a közgyűlés végül változatlanul elfogadott, mindenekelőtt a polgármestert kivonta a folyó ügyek roppant tömegének intézése alól annak érdekében, hogy vezetési munkáját minél zavartalanabbul láthassa el: ennek érdekében az alpolgármesterek számát háromra emelték, a korábban polgármesteri intézkedési és felülvizsgálati jogok legnagyobb részét is az alpolgármesterekre hárították, ill. lehetőséget adtak ezek egy részének az ügyosztályvezetőkhöz való továbbadására. Megszüntették a teljes tanácsülések túlterhelését: bevezették a tanácsi határozatképességhez éppen csak szükséges létszámú résztvevőből álló tanácsüléseket, ami a teljes tanács párhuzamos ülésezését tette lehetővé, mégpedig a lehetőleg összetartozó ügykörök csoportosításában. Ezenkívül megnövelték az ügyosztályok számát: új ügyosztályként jöttek létre a szociálpolitikai és közművelődési, az üzemi (vízvezetéki és világítási), a városgazdasági, valamint a közgazdasági ügyosztályok; műszaki vezetés alá helyezték a régi középítési ügyosztályból alakított út- és csatornaépítési, valamint a városi épületek ügyeivel foglalkozó építkezési ügyosztályokat. Ezzel a mérnöki hivatalt megszüntették, bevonták a tanácsba, ami intézkedéseinek hatékonyságát növelte és a bürokráciát is csökkentette; csupán