Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

336. Heltai Ferenc Új várospolitika kezdetei hangulatnak, de kétségtelenül az abszolutizmus visszatérésétől, a polgári alkotmányosság felszámolásától is félve, Polónyi Géza indítványára kimondta a passzív ellenállást, tehát a kormány rendeleteinek nem-teljesítését. A szótöbbség azonban csak 42 főnyi volt, sőt Heltai ellenindítványt [is ^beadott, ami 60 főnyi támogatásra is talált — bár pártolói közül a robbanásig feszült légkörben Gajári Ödönnek el is kellett hagynia a közgyűlési termet. Ezt a határozatot, mint valamennyit az országban, Kristóffy belügyminiszter megsemmisítette. Az igazgatás munkájának hallgatólagos továbbvitelét azonban ez nem gátolta, mivel a kormány egyelőre tartózkodott a törvényhatóságok provokálásától. November 14-re így a kormánypárt már azzal a javaslattal állhatott elő, hogy mondassék ki: bár bizalmatlanok a kormánnyal szemben, de az önként befizetett adóknak és az önként jelentkező újoncoknak adminisztrálása és továbbítása ellen nincs kifogásuk. Az ellenzék, mely a közgyűlésen általában is kisebbségben volt, erre obstrukciót provokált: a határozat^^EsSEŒÊÊê* hozatalnak végtelen hozzászólások hosszú sorával való elodá-IB&JmmF* zását. A kormánypártiak és az ellenzék vezetői azonban másnap egyelőre kiegyeztek, és a határozathozatalt november 28-ig elnapolták. Közben azonban az utca túlsó oldalán, Pest megye székházában tumultuózus jelenetekre került sor, mikor a fővárossal ellentétben minden szempontból dühödten ellenálló vármegyével szemben kiküldött új, immár második főispán hatalomátvételére került volna sor. A karhatalom brutális beavatkozása éppen a városházi szavazás új határnapjait közvetlenül megelőző napokban, és ennek következtében a fővárosi ellenzéki közvélemény és tömeghangulat felforrósodása megváltoztatta a városházi erőviszonyokat és az ellenzéknek 139 szavazattal 100 ellenében sikerült fenntartania júniusi határozatát. (Közöny vagy óvatosság ? — mindenképpen jellemző, hogy ez a határozat végül a közgyűlés csaknem felének, 161 tagnak távollétében történik, holott itt valóban országos jelentőségű döntésről van szó.) A határozatot Kristóffy ismét megsemmisítette, mire a közgyűlés, hogy a törvénytelennek tekintett főpolgármesteri közbelépéstől megszabaduljon és cselekvési szabadságát megtarthassa, úgy határozott, hogy (a polgárság egy részének a kormány iránti bizalmát különben elég jól tükröző) 6 millió korona önként befizetett adót már nem továbbítja az adóhivatalhoz, de bírói letétbe helyezi, a kormány ellen pedig ún. felhívási keresetet indít az összeg felvételére. A bíróság azonban a keresetet elutasítja; a fővárosi vezetés válaszút elé kerül, mire Márkus főpolgármester és Halmos polgármester nem tudva — vagy inkább nem merve — állást foglalni e kényes ügyben, nyugdíjaztatásukat kérik. Ez viszont szabaddá teszi a kormány kezét ahhoz, hogy a város élére királyi biztost nevezzen ki Rudnay Bélának, a budapesti rendőrség főkapitányának személyében, aki akadálytalanul át is veszi hivatalát, felfüggeszti a főváros autonómiáját. Az apparátus ezek után zavartalanul dolgozik tovább, egészen április 8-ig, mikor a szövetkezett ellenzéki kormány kinevezésével az alkotmányos állapotok helyreállnak. Az új helyzet azonban majdhogynem nagyobb veszélyeket hozott magával a főváros számára, mint a régi. A koalíciós kormány ugyanis Budapestnek a válság hónapjaiban valóban lagymatag ellenállásával nem volt megelégedve, ráadásul ellenszenvvel nézte közgyűlésének köztudottan a régi kormánypárthoz húzó többsége miatt. Az éppen a közgyűlési ellenzékből a kormányba került új igazságügyminiszter, Polónyi Géza a belvárosi Saskör egyik vezető alakja már nyíltan hirdette a főváros megrendszabályozásának szükségességét, és e szavak az ellenzéki többségű országgyűlés Budapestet amúgy is régóta gyanakodva néző vidéki képviselőiben nagy visszhangra találtak. Olyannyira, hogy Wekerle, aki József főherceg anyagi szanálásának érdekében a főhercegtől a fővárosi pénzalap terhére akarja megvetetni a Margitszigetet, ennek fejében viszont a fővárosnak mintegy 5 millió koronát juttatna részben készpénzben, részint tehervállalásban, már a képviselőház pénzügyi bizottságának Vázsonyit és Bárczy polgármestert támadó és új fővárosi törvényt követelő hangulatával szemben jobbnak látja a javaslat egyéves hevertetését, míg a szenvedélyek némileg lecsillapodnak: a javaslat mint az 1908. évi XLVIII. tc. csak akkor lesz törvénnyé. A törzsfőnökök, akiknek nem volt nehéz felismerniök, hogy az új helyzetben a közgyűlésen sem folytatható a hajdani kormánypárti politika, a függetlenségi párttal továbbra sem szimpatizálva, pozíciójuk átmentése érdekében eközben harmadik utat választottak: csoportjaiknak sajátlagosan városi párttá történő átalakítására kezdtek kísérleteket tenni. Ilyen szempontból