Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

337. Polónyi Géza azonban csak az eddig is meglevő egyetlen, valóban városi programmal indult — bár velük szemben ellenzéki - közgyűlési csoportosuláshoz, a demokratákhoz fordulhattak, kiknek vezetője, Vázsonyi, ráadásul a koalíció vezérlő bizottságának tagja volt. Vázsonyi viszonyát a koalícióhoz azonban kezdettől fogva bizonytalanná tette az abban uralkodó dühödt nacionalizmus, mely éppen a Budapest ügyeit valóban jól ismerő és a koalíció városházi politikáját irányító Polónyi esetében egyfajta antiszemitizmussal is párosult. Mindezeknek nyomása alatt Vázsonyi végül is hajlamosnak mutatkozott a hajdani V., VI., VII., VIII. kerületi kormánypárti törzsfőnökökkel történő fúzióra, beolvasztva csoportjaikat saját városi demokrata pártjába, mely ilyen módon — az ellenzék mellett kitartó, ám számbelileg kisebbségben levő L, IL, IV. és IX. kerületi csoportosulásokkal szemben — mint polgári demokrata községi párt, a városháza urává lehetett. Erejének első próbája — még a fúzió formális létrejötte előtt — a Polónyi által a városvezetésre kandidált főpolgármester (Fülepp Kálmán) és polgármester (Sipőcz László) ellenében legalább a polgármesteri állásra saját jelöltjének sikeres megválasztatása lett. Mert az oktatási osztály tanácsnoki állásából ekkor kerül a polgármestert magas pozíciójába Bárczy István. A városházi és az országos politikai viszonyok konszolidációjával azonban előrelátható volt, hogy az új községi demokrata párt, mely ősszel meg is alakult, s a decemberi községi választásokon túlnyomó győzelmet aratott, majd szótrobbantotta a 45-ös választmányt, a bázisául szolgáló erők oly különböző volta folytán nem lesz tartós életű. Mindenesetre 1907 elején még sikerült elhárítania azt, hogy a kormány új, csak saját szempontjait tükröző fővárosi törvényjavaslatot nyújtson be, majd sikerült Polónyit korrupciós vádakba kevernie, ami Polónyi politikailag lehetetlenné tételét jelentette: csakhamar ki is vált a kormányból , s a közgyűlésbe sem tér vissza; 1912-ben már a Saskör is elejti. Ráadásul a hajdani törzsfőnökök közül egyre többen közvetlen kapcsolatot kezdtek kiépíteni a kormányhoz. így Vázsonyi vezető szerepe pártján belül egyre bizonytalanabbá lőn, eredeti programjának érvényesítése egyre nagyobb nehézségekbe ütközött. A krízist 1908 tavaszán Vázsonyinak a főváros a pótadót 10%-kal emelni tervező adójavaslata körüli tiltakozása váltotta ki. Pártja azonban leszavazta vezérét, aki eredeti programjához képest az adóemelés terhe alól a 100 korona alatt adózó, tehát sajátlagosan kispolgári jövedelmeket mentesíteni kívánta. Ezzel a nagy pártkoalíció felbomlott, ám alig egyéves fennállásával a törzsfőnököknek mindenesetre lehetővé tette politikai átmentésüket. Vázsonyi pozíciója azonban annyira megszilárdult, hogy kisebbségbe szorulásának s pártja a 36-os kerületközi bizottság néven szépen újjászerveződő 45-ös bizottságtól való tüntető távolmaradásának ellenére sem lehetett többé megkerülni, sőt helyzete, tekintélye — mint arra még visszatérünk — csakhamar tovább erősödött. Pedig a nagy községi párt felbomlásától kezdve a közgyűlési erőviszonyok lassan ismét a régi konstellációk szerint kezdtek kialakulni, amit különösen elősegített a Munkapártnak a demoralizálódott és hitelét is vesztett koalíció felett 1910 tavaszán aratott nagyszabású győzelme. Az új helyzetben először maga Bárczy próbálkozott egy nagy városi párt megalakításával, az előretörni látszó agráriusokkal szemben a polgári érdekeket védendő — ám sikertelenül, mert a városházi kormánypártok támogatásuk fejében Vázsonyinak a Munkapártba való belépését követelik, a Munkapárt vezetése pedig egyenesen Tiszát küldi Bárczyhoz, hogy őt a különben nyilván a kormányt támogató polgárság ilyen külön, „osztályalapú" szervezéséről lebeszélje. Bárczy könnyen vissza is lép, s bölcsen teszi: a koalíció kinevezte főpolgármesternek, Fülepp Kálmánnak az esedékes tisztújításon történt nyugdíjazása után a kormány, kétségtelenül visszalépésére emlékezve, bizalmának jeleként őt bízta meg a főpolgármester helyettesítésével is. Es ha Bárczy ellenállása a kormánynak a betegápolási pótadó emelésére tett kísérletével szemben a háttérből ügyesen taktikázó Heltainak végre lehetővé tette is, hogy a helyettes főpolgármesterségről lemondani kényszerült Bárczy utódaként végre ő legyen a főváros főpolgármestere, alig féléves (és régi elképzelései szerint a főváros irányítását merev és agresszív adminisztratív eszközökkel a maga kezébe venni akaró) működés utáni halála ismét Bárczyt állítja Budapest élére. Ám, ha 1913 végül is a kormány támogató, a nagytőkéhez kapcsolt, a legnagyobb kerületekben szilárdan fennmaradt kerületi csoportok uralma által jellemzett várospolitika erőviszonyai 42 657