Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873
a német polgárhoz magához is szóló témákról, őt érintő, számára ismerős környezetről szóltak - és immár valódi polgárias műfajokban. Kétségtelen azonban, hogy a fejlődésnek e menete nem volt egyenletes: a magyarosodás lendülete hol erősödik (pl. 1859 táján), hol visszaesik (pl. a provizórium idején), megfelelően alapjában véve a két nemzetiség társadalmi szerkezete sajátos különbözőségének. A német polgári társadalom ugyanis éppen kereteinek lezárulása folytán már kialakult, ám egyszersmind megmerevedő félben van: egyenletes, ugyancsak már kialakult kulturális igényekkel. A magyar ezzel szemben még erősen alakul: s a kultúra szempontjából számottevő rétegébe éppen most, az abszolutizmus s a kiegyezés korában lépnek be a 30 — 40-es években megindult nagy feláramlás során a városba érkezett elemek. Ezeknek kulturális igénye természetesen még nem kialakult és nem is állandó: a pest-budai magyar és német kultúra lapok, könyvek, példány- vagy előadásszámok által meghatározható pillanatnyi erőviszonyaiban így a változások inkább csak a magyar elem még ingadozó felvevőképességének következményei anélkül azonban, hogy mindez már módosítaná a fő tendenciát: a magyar kultúra társadalmi bázisának szélesedését és a németnek stagnálását, sőt induló zsugorodását. Abban a meglepően heves és türelmetlen indulatban ugyanis, mellyel e túlnyomórészt németek által választott, és túlnyomó részükben németekből vagy legalábbis német vagy csak sebtében magyarosított nevű tagokból álló városi képviselőtestületek még a városegyesítést megelőző években sietnek eltörölni a város német kultúrájának még nyomait is (lázas sietséggel, lóhalálában tüntetve el a reprezentatív Erzsébet térről az ideiglenes német színház szegényes épületét és egy még külvárosias mellékutcában jelölve ki helyet új — és utolsó — épületének; segélyeket biztosítva a valóban német Budán a magyar színjátszásnak; elrendelve a magyar hivatali és iskolai tannyelv egyik napról a másikra való bevezetését; kiebrudalva magyarul néhány hónap alatt megtanulni érthető módon nem képes, de különben érdemes tanférfiakat), így nemcsak az abszolutizmussal való mindenféle kapcsolat legkisebb gyanújának is elhárítását kell látnunk. Nem is csak arról van szó e gesztusokban, hogy a polgárság — legalábbis vezető rétege bölcsen érzi: az önállósuló magyar állam fővárosában megszerzett, már az októberi diplomától kezdve egyre értékesebbé váló pozíciói vannak veszélyben, ha túl sokáig ragaszkodik elszigetelődő nemzetiségéhez. Mindezeken túl alapjában belső összeomlása ez a korábbi városi német kultúrának is, mely a németség perifériájára szorult e polgárság éppen legfejlettebb, legpolgáribb, legműveltebb rétegének problémáira már természetszerűen — nem tudott választ adni; s melynek helyére most, általános polgári mondanivalójával, egyre határozottabban és egyre gazdagabban a magyar kultúra fog belépni. A város ennek során persze nemcsak a nyelvi magyarosodásnak lesz központjává. A nemzeti politikai és gazdasági függetlenségre irányuló lényegében polgárias törekvésekkel párhuzamosan az értelmiség egyes csoportjainak részéről már megindul a sajátosan magyar vonások kutatása a művelődés legkülönbözőbb területein is, annak érdekében, hogy (összhangban a politikai törekvésekkel) a kialakuló városi polgári kultúra is megkapja a maga magyar színezetét — ha nem is minden vonatkozásban azonos, így kivált az építészet, a képzőművészet és a zene területén csekély és ilyenként nem is életképes eredményekkel. Éppen az utóbbi területeken megfigyelhető, kétségtelenül nagyszabású kísérletek vannak eleve kudarcra ítélve: hiszen a polgári műveltségbe a magyarságot egy, még a sajátlagosan a feudális műveltség elemeiből elvont, arra jellemző vonásokból összeállított karakterisztikummal kívánják beépíteni. S ha még a kétségtelen és lemérhető nyelvi magyarosodás sem jelenti a magyar nyelvűvé váló (ill. ezen az úton még éppen csak hogy elinduló) városok kultúrájának valóságos megmagyarosodását, úgy még kevésbé maradnak tartósak a város szűkebben polgári kultúrájának ilyetén magyarosítására tett kísérletek. Nem végső kísérletek — de már a városegyesítés évére feledésbe kezdenek borulni. Üj korszakába Budapest kultúrája az európai kozmopolita polgári műveltség magas eszményei felé törekedve — ám magyarosnak hitt, a társadalomban bázisát tekintve egyre alább szálló művelődési elemeivel inkább egy valójában már avult, sőt retrográd ízlést konzerválva - fog belépni. Persze: a városegyesítés éveire a kultúrának ez a magyarosodása még korántsem jelenti az utca megmagyarosodását is. Sőt, ott mintha még csak most nőne igazán nagyra a nyelvzavar, őszinte rémületére vagy éppen megbotránkozására a vidékről érkező magyarnak, céltáblájaként a maradi városellenességnek (ahogy a városfejlesztés parlamenti vitáiban láthatjuk), vagy indokaként a hazafiúi aggodalomnak (mint Arany-Lászlónál). A főváros soknyelvűsége — kivált a magát szívósan]és"az élet sok területén kürthatatlanul fenntartó németnyelvűség — még évtizedek ig'lesz forrása panaszoknak és szemrehányásoknak. De ha az illúziókhoz képest még sok idegen szóval is — az; 1840-es évek német Pest-Budájához'képest a város mégis már nagy részében magyar szóval jvárja'látogatóit. Nemcsak a hivatalok és iskolák nyelve magyarosodik: már a hatvanas évekre alig van üzlet, melyben ne tudnák magyarul kiszolgálni a vásárlót. Olyan folyamat kezdete mindez, mely a század végére a város legnagyobb részében valóban aztitca
