Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

megint minden egyéb munkájukat s késedelem nélkül lássanak hozzá a felkelők felfegyverzésére szolgáló lándzsák készítéséhez. Majd a következő napon a budai városi vezetők is napirendre tűzték a népfelkelés kérdését, s úgy döntöttek, hogy az itteni ,,keresztes had" szervezését illetően mindenben a pesti példához fognak igazodni. A 29-i múzeumi gyűlésnek azonban, bár ,,nép tömérdek" vett részt rajta s bár szónokai a beszédkészséggel leginkább megáldott városatyák és városi tisztviselők soraiból kerültek ki, kevés kézzelfogható eredménye mutatkozott. A következő napon tehát Kossuth magához hívatta Petőfit (aki októbertől májusig honvédtisztként szolgált, de májusban kilépett a seregből s azóta ismét Pesten tartózkodott) meg néhány barátját, és felkérte őket, hogy a pestiek megmozgatása céljából ők is rendezzenek egy újabb népgyíílést. Petőfiék pedig vállalkoztak is erre, s másnapra, július l-re meg is hirdették a maguk gyűlését, mert Kossuth szavaiból arra következtettek, hogy a honvédsereg a fővárost ezúttal nem szándékozik harc nélkül feladni és éppen Budapest védelmének minél eredményesebbé tétele végett — vagyis egy általuk kiváltképpen fontosnak ítélt ügy szolgálatában: a magyar forradalom legfőbb támaszpontjának megóvása érdekében —- igényli, hogy most a város polgári lakói is tömegével ragadjanak fegyvert. A július l-re tervezett gyűlés azonban végül mégis elmaradt. A valóságban ugyanis azon a Kossuth ehiökletével és a tábornoki kar pillanatnyilag Pesten időző tagjainak részvételével már 29-én lezajlott minisztertanácson, amely a további ellenállás mikéntjéről volt hivatva határozni, a főváros végsőkig való védelmezésének a gondolata fel sem merült, sőt éppen arról született döntés, hogy a jelenleg a különféle hadszíntereken szétszórt honvédhadtestek most mind húzódjanak vissza a Maros völgyébe, mégpedig a lehető legnagyobb sietséggel, hogy közben eltávolodhassanak az előző napokban vélük érintkezésbe került, de egyelőre csak lassan előretörő ellenséges seregektől s azután, egymással így hamarabb egyesülve, mint ahogy a más-más irányból közeledő ellenséges hadoszlopok egyesülhetnének, s maguknak ezáltal egy-egy ponton alkalmi erőfölényt biztosítva az egyébként együttvéve sokkal erősebb ellenséges hadak fölött, ezekre külön-külön mérhessenek összpontosított csapásokat. És a főváros lakói ennek a hadműveleti tervnek a megszületéséről és mibenlétéről tájékoztatást természetszerűleg nem kaptak és nem is kaphattak, arról viszont, amivel ez a terv megvalósulása esetén őket magukat kecsegtette, annál inkább s igen gyorsan tájékozódhattak egy Szemere által június r,

, 30-án megszövegezett s július 1. reggelén már ki is plakatírozott kormánvközleménvből. 1\ Ol'})} (Ulli - o

c .1 oo J. *J %J közlemény Mert Szemere, amióta kénytelen lett felhagyni önmaga altatásával, azóta a közvélemény álta-Budapest fásának sem látta már sok értelmét, sőt azt is kezdte már végre belátni, hogy ennek épp az ellenleheiséges kezője volna kívánatos. S az, hogy egyik percről a másikra teljesen kibújjék megszokott bőréből, ciurdeserol pergze meghaladta

az erejét; a valót tehát — Petőfi szavával — még a szóban forgó kormányközlemény is csupán „hegedűszóban" adta elő; egy sokatmondó kitétel azonban mégiscsak belekerült ebbe a szövegbe, az tudniillik, hogy senkinek sem lenne szabad meglepődnie, ha „a kormány némi időre székhelyét innen el és oda helyezné, hol az a hadi munkálatok kellő fejlődését nem akadályozná". Ebből pedig mindenki s azonnal kivehette, hogy a forradalom vezetői most megint a főváros harc nélküli kiürítésére készülnek s eszerint az itt szervezendő „keresztes hadak" nak nem azt a feladatot szánták, hogy a főváros határában — ide vezénylendő honvédcsapatokkal együtt útját állják az ellenségnek, hanem csak azt, hogy a főváros eleste után az ellenség további előrenyomulásának lassítása céljából indítsanak majd ehelyütt gerillaharcokat egymagukban. S ez a felismerés azután pillanatokon belül végképp kiölte a pestiekből a népfelkelés iránti - eddig sem túlságos - vonzalmukat. Mert a forradalomnak esélyt — ha valami még egyáltalán — ekkor már valóban csak a 29-én kidolgozott haditerv megvalósítása ígért, az tehát, ha a honvédsereg most, figyelmen kívül hagyva minden másodlagos érdeket — a főváros megvédelmezéséhez fűződő érdekeket is —, valamennyi hadtestét egyetlen táborban egyesíti s azután megpróbál külön-külön boldogulni az ellenséges seregekkel. A haditerv megvalósításának pedig valóban elengedhetetlen feltétele volt többek között az is, hogy a támadó ellenség előrenyomulása a következő napokban se gyorsuljon fel, hanem lehetőleg még inkább lelassuljon. A forradalom pesti közkatonái azonban ezt a tervet nem ismerték (s nem tudtak róla persze azok a kevesek sem, akik különben esetleg hajlandóak lettek volna akkora önfeláldozásra, amekkorát ennek a tervnek a keresztülvitele a létrehozandó fővárosi „keresztes hadak" harcosaitól követelt). így pedig a pesti köztereken július 1-én tömegével összeverődő emberek abból, hogy a kormány egyrészt fegyverbe hívja őket, másrészt a főváros harc nélküli feladására készül, csupán azt a következtetést tudták leszűrni, hogy a forradalom vezérkara őket minden értelem nélkül vágóhídra kívánja' küldeni. S ezek után Petőfiéknek sem maradt más választásuk, mint hogy e nap délutánjára kitűzött népgyűlésüket nyomban lefújják.122 A június 30-i kormánynyilatkozat közzététele azonban nemcsak a népfelkelés ügyére mért végzetes csapást, hanem a forradalom pénzügyeire is. Mert a nyilatkozat olvasóiban, miután valahogy túljutottak az első megrázkódtatáson s elkönyvelték magukban, hogy Budapest