Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

De az ellenforradalom tevékeny támogatására vállalkozó elemekkel távolról sem csak a városházi irodahelyiségekben lehetett találkozni. Már január 7-én megjelent például a császári hadsereg főparancsnokságán egy magántulajdonban lévő budai lőporgyártó üzem vezetője, Christoph Ofner,s előadta, hogy néki a honvédelmi bizottmány a város kiürítése előtt megparancsolta ugyan az üzem gépeinek tönkretételét, ő azonban a gépeket ennek ellenére is épségben megőrizte s vélük együtt épségben megőrizte azokat a felügyeletére bízott további gépeket is, amelyeket a honvédelmi bizottmány egy másik, újonnan létesítendő lőporgyár számára szerzett volt be, majd bejelentette azt is, hogy mindezeket a gépeket kész a császári hadsereg szolgálatába állítani; s ettől fogva azután részletekben 1400 mázsa lőport le is szállított az ellenségnek. Január 9-én pedig — amit talán kevesen vártak volna jelentkezett a császáriaknál Klauzál egykori segítőtársa, Glembay Károly is (akinek az előző esztendő tavaszán oly nagy része volt a helybeli céhlegénymozgalom leszerelésében), s mint a munkások megdolgozásában járatos férfiú oda hatni ígérkezett, hogy a munkásság „bizalommal és hódolattal viseltessék ő felsége rendeletei eránt s magát . . . csendesen és szorgalmasan viselje". És ezek talán kirívó esetek voltak, de korántsem voltak kivételes esetek: a császáriak kiszolgálására felkínálkozóknak tömegével akadtak nézetrokonaik is azokban, akik ablakaikat már január 5-én fekete-sárga színekkel ékesítették s az ablakaik alatt felvonuló császári csapatokat lelkesen megéljenezték, a következő napokban pedig lakásukon vagy törzsvendéglőjükben fényes traktákat rendeztek az ellenséges katonák kisebb-nagyobb csoportjainak a tiszteletére. Nem beszélve arról, hogy e mögött az ellenséget nyílt sisakkal ünneplő sokaság mögött ott lapult a nyilvánosságot kevésbé kedvelők serege is, amely szintén nem lehetett jelentéktelen méretű, ha olykor még a császáriak is meglepetten nyilatkoztak arról, milyen sokan vannak ,,a magyarok között ... az alávaló árulkodók, kik egyre jönnek . . . , hogv hazájokfijait egvről másról bevádolják".91 Az is bizonyos azonban s egy gyenge pillanatában maga az ellenforradalom sajtója is elismerte —, hogy akárhányan gyűltek is Pesten a fekete-sárga zászlók köré, számuk „sokkal csekélyebb" volt, mint a „forradalmi mámorukból még ki nem józanultak"-é. S az utóbbiak több- A forradalom sége véleményét január 5. után persze magába zárta vagy legfeljebb szűk, baráti körben tárta mellett kitartó fel, egy részük azonban a jó ügyért kezdettől fogva tenni is próbált valamit. Hiába fenyegették Pestie]c hát a megszállók statáriummal például azokat is, akik a hivatalos hirdetmények leszaggatására vetemednek: falragaszaikat reggelről reggelre letépve találták, s amikor ezért végül is rácsok mögé rekesztették elmeszüleményeiket, akkor az ötletekben sohasem szűkölködő pestiek sárral vagy egyéb megnevezhetetlen — termékekkel tették őket olvashatatlanokká. Közben pedig, hogy a lakosság mégse maradjon teljesen olvasnivaló nélkül, a házak falára s legelsősorban is azokéra, amelyekben történetesen császári tábornokok voltak elszállásolva — láthatatlan kezek vörös krétával minden éjjel felírták, hogy Éljen Kossuth!, a vendégfogadókba meg rendszeresen eljuttatták a hivatalos Közlöny Debrecenből rejtekutakon sűrűn érkező számait. S minthogy a Közlönyt ennek ellenére is kevesen olvashatták, némelyek a honvédsereg sikereiről vagy a császáriak kudarcairól szerzett értesüléseik szóbeli terjesztését is kötelességüknek ismerték; e bátor férfiak egyike, Bittó Nerus budai irgalmas atya nyolc hónapi vasban töltendő börtönnel fizetett is vakmerőségéért. Voltak azután, akik — mint például Baumann Zsigmond pesti gyámok — bujkáló honvédek rejtegetésével tüntették ki magukat. Voltak, akik császári katonákat megkíséreltek rávenni arra, hogy álljanak át a honvédsereg oldalára; kettejüket — Feliks Slawski Pesten dolgozó lengyel szabólegényt és Nóvák Tivadart, a császári hadsereg nyugalmazott hadnagyát — a megszállók ezért ki is végeztették. S még többen voltak, akikre a hatóságok nyilvános helyen kifejtett forradalmi propaganda miatt csaptak le, úgyhogy a börtönök hamarosan zsúfolásig teltek s Havas a budai polgármestert február 20-án már újabb börtönök létesítésére kényszerült utasítani. Ami azonban a forradalmi propagandának persze továbbra sem vetette végét, s még kevésbé szegte kedvüket azoknak, akik nem annyira nyílt beszéddel, mint inkább közvetett módon igyekeztek kifejezésre juttatni a forradalom ügye iránti rokonszenvüket. Mert a megszállók haragját legtöbbször éppen olyanok váltották ki, akik falrengető tettekre nem vállalkoztak ugyan, de ha például úgy adódott, hogy kedvenc vendégfogadójukban a jelenlévő császári tisztek buzgóságábé)l kénytelenek voltak végighallgatni a császári himnuszt, akkor a zenészekkel válaszul elhúzatták a Rákóczi-indulót, ha pedig a Nemzeti Színházban Szigligeti Ede Csikósn ment, tomboló lelkesedéssel ünnepelték Füredi Mihályt, mikor szerepe szerint rázendített a dalra, hogy: Elszegődöm a nyáron Debreceni határon — és a debreceni szót nem mulasztotta el jó alaposan megnyomni.92