Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

Habsburg -ellenes népmozgalom január végén Az ilyen és hasonló megnyilatkozásokkal azonban még mindig nem merült ki azoknak a hú­zásoknak a köre, amelyekkel a forradalom hívei a császáriakat zaklatták. A helybeli vargalegé­nyek például, mikor megtudták, hogy a pesti, a budai és az óbudai vargacéh az ellenség bejöve­tele után nagy mennyiségű katonai lábbeli szállítására vállalkozott, tömegével tagadták meg a munkát, s részben fel is mondtak mestereiknek. A céhelöljárók tehát már január közepén Havas­hoz kényszerültek folyamodni segítségért, s Havas el is rendelte a legszigorúbb fenyítő eszközök alkalmazását; a várt bakancsmennyiséghez azonban a császáriak ennek ellenére sem juthattak hozzá, mert — mint hamarosan kiviláglott — a mesterek közül többen maguk is egy húron pendültek az ellenszegülő legényekkel s, ha kellett, bírságot is készek voltak fizetni, de az álta­luk előállítandó bakancsokkal váltig adósságban maradtak. Miközben mások annál szorgosab­ban dolgoztak ekkor is — a honvédsereg számára, üzv. Margolith Rozália pesti kereskedő pél­dául február közepén 72 ezer nyakravaló készítéséhez elegendő kelme Debrecenbe szállítására kötelezte magát, s addigra az óbudai Bernhard Neumann 2 ezer huszárcsákót, egy budai szűcs­mester pedig egy rakomány ködmönt már el is juttatott ide, illetve Nagyváradra. Amint február elején egy többféle egyenruházati cikkből összeállított szállítmánnyal megjárta már a honvé­delmi bizottmány ideiglenes székhelyét Karl Grünecke pesti zsidó paszománykészítő is; s ő azután, vállalkozásának sikerén fellelkesülve, néhány üzletbarátjával együtt még ugyanebben a hónapban útnak indított Debrecen felé egy második, nagyobb küldeményt is (amelyet azon­ban a császáriaknak már sikerült feltartóztatniuk). S a megszállók persze tajtékoztak, amikor nyomára jöttek az efféle csempészkedésnek. De hiába róttak ki a honvédsereg elfogott szállítóira súlyos börtönbüntetéseket (zsidó szállítók eseté­ben pedig azokra a hitközségekre, amelyekhez az illetők tartoztak, súlyos pénzbírságokat is): a csempészkedést éppúgy nem tudták felszámolni, akár a kémjelentések Debrecenbe küldözését sem (amiben nagyrészt szintén zsidók jeleskedtek, kiválóan értvén ahhoz, hogy a császári csapa­tok folyamatban lévő vagy tervezett hadmozdulatairól szóló közléseiket mint rejtsék bele vi­déki üzletfeleiknek címzett ártatlan hangú levelekbe).93 Igaz viszont, hogy a csempészkedés meg a kémkedés tudomásukra jutó esetei a megszállókat mégis kevésbé hozták ki a sodrukból, mint a Pesten január utolsó hetében történtek. Január 24-én ugyanis kiderült, hogy azon ládák egyikét, amelyekben a pesti városházán a lakosságtól beszedett fegyvereket őrizték, az előző éjszakán valaki feltörte s az ismeretlen tettes négy vagy öt fegyvert magával is vitt. És ez önmagában persze jelentéktelen esemény volt. Csakhogy (az októberben tábornokká és hadtestparancsnokká kinevezett) Perczel, aki a főváros kiürítése után hadtestével egészen Karcagig hátrált, nem sokkal előbb váratlanul ellentámadásba ment át, s miután 22-én felszabadította Szolnokot, rohamos előrenyomulásba kezdett egyenest Pest felé. Ilyen körülmények között pedig a városházi fegyverrablásban a császáriaknak egy készülő nagyszabású — s Perczel hadműveleteivel nyilván gondosan összehangolt - pesti tömegfelkelés első előjelét kellett látniok. És ez már csak azért is rendkívül aggaszthatta őket, mert a pesti nép fékentartására szolgáló csapataikat éppen ekkor számottevően meggyengíteni kényszerül­tek; elengedhetetlennek gondolták ugyanis, hogy Perczel feltartóztatása végett most e megszál­ló csapatok tekintélyes hányadát is a Duna—Tisza közére vezényeljék. A császáriak tehát a fegyverrablási ügy kipattanása után lázas tevékenységbe fogtak. Mivel a Dunán 23-án megindult a zajlás, 25-re pedig a zajló jég már le is vonult: kézenfekvő volt volna, hogy a hajóhidat mielőbb helyezzék ismét üzembe; a megszállóknak azonban pillanatnyilag bármi máshoz inkább fűződött érdekük, mintsem a testvér-városok közötti közlekedés könnyeb­bé tételéhez, s ezért 26-án éppen azt rendelték el, hogy a hajóhíd alkatrészeit egyelőre a vízpar­ton halmozzák fel. A császári csapatok mozgásának megkönnyítése végett viszont Óbudáról egyidejűleg tizenhat malomhajót vezényeltek a Gellérthegy lábához, s — hogy felkészüljenek a legrosszabbakra is — lóhalálában hozzákezdtek az előző másfél évszázad folyamán erődít­mény-jellegéből szinte teljesen kivetkezett budai vár falainak helyreállításához. Végezetül pedig Wrbna, aki személyesen állott a kimozduló csapatok élére, ugyanezen a napon dörgedelmes hangú kiáltványban hozta köztudomásra, hogy ha távolléte idején a lakosság „ellenséges indulatot bár mi módon nyilvánítana", akkor ez a merény ,,a városok lövöldöztetését s egyéb szigorú eszközök használását . . . vonná maga után". S ez a fenyegetőzés sokakat bizonyára meg is félemlített, de korántsem félemlített meg min­denkit. A 26-ról 27-re virradó éjszakán tehát titkos megbeszélésekre egybeverődött emberek töltötték meg a Pifoaar-kávéházat, sőt a Radikal Kör eddig zár alatt tartott helyiségeit is, az ut­cákon pedig már 26-án, majd másnap is szép számban jelentek meg a feloszlatott nemzetőrség jelvényeit viselő vagy ruhájukra vörös tollakat és vörös karszalagokat tűző járókelők. Ennél többre — s jelesen: fegyveres felkelésre — viszont nem került és nem is kerülhetett sor. Már csak azért sem, mert Perczel hadteste csupán Irsáig nyomult előre s onnan azután — az ellenfél jóval erősebb lévén — egyelőre megint kénytelen volt visszatérni a Tisza balpartjára. De azért sem, mert a forradalom legelszántabb hívei, akiket tehát elsősorban lehetett volna mozgósítani

Next

/
Thumbnails
Contents