Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

az üzleti lebonyolító szervezet élén ós kulcspozícióiban így budapesti nagykereskedőket találunk. A kereskedelem korlátozottságának fejében munkájukhoz most a hatósági bizományosi jelleget megnyerő kereskedők hatalmas rutinja és szervezőkészsége meglepő gyorsasággal állítja lábra mindezeket a szervezeteket. Mikor pl. 1915 nyarán, már szinte aratás idején, Péter-Pál előtt két héttel, elkerülendő a gabonaforgalom fenyegető anarchiáját, a kormány lázas sietséggel létrehozza a terményforgalom lebonyolítására szolgáló Haditermény Rt.-t, a délelőtti alakuló ülés után a kereskedők (a részvénytársaság élén az egyik legnagyobb budapesti terménykereskedő cég főnökével, Russó Illéssel) délutánra már kibérelik a Nádor utca egy sarokházának I. emeletét, estére a Teleki téren megvett ócska íróasztalokkal már be is béitorozzák, s másnap reggel 7-kor szerződtetik az első 24 tisztviselőt is, kikötve azonban, hogy széket hozzanak magukkal ezt ugyanis hamarjában nem tudtak beszerezni. Néhány nap múlva az e budapesti kereskedők régi kapcsolataira felépülő, megfelelő tőkeerejű helyi gabonakereskedőkből (akik az általuk felvásárolt és a Hadi terménynek átadott terménymennyiség után kapnak jutalékot) megteremtett, meghatározott területen koncesszionált, tehát monopolhelyzetet szerzett bizományosi apparátus országszerte megkezdi a termények felvásárlását. Viszonylag kis forgótőkével, de ennek állandó mozgatásával e kereskedők óriási forgalmat bonyolítanak le hatalmas, ám ezúttal nagy részében az állam számára befolyó nyereséggel. 1915 októberében már olajozottan működik az egész hatalmas szervezet, mely évek során hihetetlenül felduzzad: 1918 őszén 27 osztályának irodái szinte már az egész belső Lipótvárost elfoglalják, s üzletköre kiterjed immár állatra, húsra, béizára, rozsra, tengerire, hüvelyesre, magvakra, lisztre, zabra, árpára, paprikára, sertésekre; rendelkezik a tárházakkal és a göngyölegek elosztásával. A részvénytársaság mintegy másfélszáz helység körül épít ki gabonafeivásárló bizományosi körzeteket: Budapesten e bizományosok sorában ott találjuk a város legnagyobb gabonakereskedőit. A rendszert külön fűszerpaprika és magkereskedő bizományosi hálózat egészíti ki. Es bár ezáltal a budapesti árutőzsde gyakorlatilag immár minden jelentőségét elvesztette, ez csak egy pillanatnyilag használhatatlan szervezeti formának és nem a fővárosi terménykereskedelem korábbi funkcióinak halálát jelentette. Mert a háborús gazdálkodás igényei ilyen módon Budapest, mint láttuk, bomlani kezdő központi kereskedelmi funkcióit és kereskedelmi hálózatát váratlan gyorsasággal minden korábbinál nagyobb szerephez juttatták, Budapest nagykereskedőinek és az állam katonai és polgári magas bürokráciájának szövetkezett irányításával korábban elképzelhetetlen koncentráción alapuló, roppant hatókörű és a fővárosban felhalmozódó kereskedelmi tőkét erőteljesen továbbnövelő roppant monopóliumokat hozva létre. Ezeknek valódi hasznát azonban egyre inkább a budapesti nagybankok fölözik le: legtöbbjük a háború kitörésétől kezdve azonnal hatalmasra fejleszti áruosztályát s gyorsan bekapcsolódik a hadiszállításokba s ennek kapcsán a különféle központok tevékenységébe — finanszírozóként és haszonélvezőként egyaránt. Ez bőven ellensúlyozza azokat a veszteségeket, melyeket az a körülmény idéz elő, hogy adósaik legnagyobb része (köztük mezőgazdasági termelők: földbirtokosok éppúgy, mint gyárosok) az emelkedő nyerstermény- és iparcikkárak mellett az inflálódó pénzből bőven rendezik régi banki adósságaikat. Budapest gyáriparának a város gazdasági életében ekkorra már kétségtelenül vezető szerepe folytán a világháború alatti fejlődése a kereskedeleménél sokkalta egyszerűbb: a fejlődés régi vonalát szinte egyenes irányban fejleszti tovább. A háboréi igényei: a frontok és a hátország ellátása egyaránt hatalmasan megnövelik az iparral szemben támasztott követelményeket, jórészt éppen azoknak az iparágaknak vonatkozásában, melyeknek súlypontjai, legnagyobb és legmodernebb üzemei Budapesten vagy az elővárosi övezetben működtek. A háború első heteinek az előkészítetlen és ennek megfelelően kapkodó gazdasági intézkedések jegyében álló gazdasági zűrzavara csakhamar normalizálódott: 1914 végére Budapest nagyüzemei a szakképzett munkásállomány nem kis hányadának átgondolatlan azonnali bevonultatása és jórészt már az első nagy csatákban bekövetkezett elvérzése ellenére is megkezdik az átállást a haditermelésre: az átmeneti munkanélküliség után rövidesen már munkaerőhiánnyal is küzdve. A fellendülés különösen a vas-, fém- és gépiparban, a vegyészeti és általában hadfelszerelési cikkeket gyártó üzemeknél figyelhető meg, melyek az óv második felétől egyre nagyobb katonai megrendelésekhez jutnak jóllehet a háborús megrendelések elosztásában a fejlettebb osztrák ipar versenye a hazai gyárakat mindvégig erősen nyomni fogja. A magyar és osztrák ipar hadimegrendeléseinek felosztásában így az előzetesen megállapított arányt a magyar, jelentős hányadában budapesti ipar csak a lőszer- és robbanószer gyártásában, valamint az élelmezési iparban szárnyalja túl; a vaséiti járműveket és berendezéseket, híradástechnikai eszközöket, valamint lőszert gyártó és a ruhakonfekcionáló iparban már csak megközelíti, a tüzérségi lövedék- és fegyvergyártásban (ahol a magyar ipart a két nagy állami ágyúgyáron kívül Budapestről csak a Weiss Manfréd Művek képviselik) részesedése a megállapított aránynak mélyen alatta marad.