Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

csakis igénybevételi és (a maximális alatti) rekvirálási ár; a kényszergazdálkodás állandó kiterjesztése pedig elsorvasztja a tőzsdén újonnan megjelent, előbb említett áruk forgalmát is. A hajdani gabonacsarnok pódiumán három perccel délelőtt 10 óra előtt ugyan még mindig megjelenik a tőzsde titkára, akinek jelére pontban 10 órakor a teremszolga megkondítja az egykor a határidőüzlet megnyitását jelentő harangot — értelme azonban e gesztusnak már nincs. A háboréi minden vonatkozásban érezhetővé váló hatalmas anyagszükségleteinek kielégítésére a szabadkereskedelemnek olyan hagyományos, a piac spontán árszabályozó mechanizmusára épített, és abba még a kartellek beavatkozását is rosszalló szervezete, mint a tőzsde, már nem volt alkalmas. Annál is kevésbé, mert a növekvő szükségletek nyomán fellépő áruhiány világossá teszi, hogy a háborút már csak igen szigorú, egyre erősebben megkötött anyaggazdálkodással lehet fenntartani. E háborús anyaggazdálkodás központjában egyre több nyersanyagnak és terméknek kényszergazdálkodás alá vonása áll. 1914-ben még csak a szcszfőzésre felhasználható anyagok korlátozása, s a lisztkészítés szabályozása: a minőségek és a kiőrlés korlátozása mutatott ebbe az irányba. 1915-ben azonban az élelmiszerekké feldolgozható anyagokon kívül, melyeknek forgalma már egyre fokozódó korlátozások alá került, a kényszergazdálkodás elkezd kiterjedni a fémekre, majd a nitrogéntartalmúi anyagokra, bőrkészletekre és bőrgyártási anyagokra, rézgálicra, gumira, gyapjúra, tüskésdrótra, nyerspamutra és pamut készárukra, majd gyapjúárukra, immár mindenféle olajos magkészletre, ásványolajra, gyantára, terpentinre. 1916-ban és 1917-ben az ilyen anyagok köre még tovább tágul, kiterjedve többek között a glicerinre, az ócskavasra, a cukorra, kenderre, zsákra, élesztőre, csontra, szénre, papírhulladékra, szappanra, még később már az olyan termékekre is, mint a cipő, konzerv, fa, optikai cikkek, szerszámgépek, prémek, szén, újságpapír, azbeszt, hordók stb. A kényszergazdálkodás először a készletek bejelentésével kezdődik, ezáltal a hatóságnak lehetősége nyílik a bejelentett készletek zárolására, majd hatósági igénybevételére, ill. feldolgozásának, forgalmazásának és fogyasztásának korlátozására, de ezt a zárolt anyag felajánlási, ill. eladási kényszerének elrendelése, árának maximálása is követheti — természetesen nem egyszerre, hanem a szükségletek, ill. a hiány jelentkezése által megszabott ütemben. A hiánycikkek körének tágulására jellemzően az utolsó háborús esztendőben már szabályozzák az állati belek, a fonópapiros, a gyógyszerek, tarhonya, gyufa, építési és lakásfelszerelési anyagok, polgári ruházati cikkek, tégla, mész, cement, kocsikenőcs stb. forgalmát is. Ez a bonyolult és több fázisban bonyolódva számtalan további rendeletet, szabályozást, kiegészítést igénylő rendszer természetesen alapjában a kereskedelemnek egyre erőteljesebb kikapcsolását jelenti mindezen anyagok forgalmazásának irányításából. A piac mechanizmusának békében a kereskedelem révén érvényesülő szabályozó funkcióját a kényszergazdálkodás alá vont anyagok esetén egy egyre növekvő bürokrácia, különböző szintű és jellegű hivatali szervekből álló egyre bonyolultabb apparátus veszi át. E szervezet egyrészt különböző bizottságokból állt, melyek az érdekelt központi hatóságok és szakmai érdekeltségek által kijelölt tagokból alakítva vagy valamely főhatóság felé tanácsadó, ill. véleményező, vagy éppen tárcák felett álló intézkedési jogkörrel rendelkeznek. Az ilyen bizottságok száma a világháború végén már elérte a 26-ot, köztük olyan csúcsszervekkel, mint a pamutbizottság vagy a lenipari bizottság, az olaj- és zsiradékügyi bizottság (segédszerveivel: a szappanelosztó és gyertyaelosztó irodákkal), népruházati bizottság, újságpapírközpont, azbesztbizottság, szilvaközpont, kender- ós jutaipari bizottság stb. Másrészt külön bizottsági szervezet foglalkozott a hadsereg szempontjából használható ócska és hulladékanyagoknak összegyűjtésével és felosztásával. A világháború végén az ilyen típusú hatósági jogkörű bizottságoknak száma is elérte a 12-t; közöttük a vasbizottsággal (alárendeltségében a termelőüzemek részére ócskavasat szótosztó bizottsággal), a szénbizottsággal, a gumi-átvételi bizottsággal, vagy a Honvédelmi Minisztérium Kilincshivatalával, mely az ország réz- és fémkilincseinek összegyűjtésével foglalkozott. A mindezen bizottságok intézkedése alá vont anyagok és termékek tényleges, immár üzleti jellegű forgalmazásával, felvásárlásával, eladásával külön üzleti szervek: központok és részint anyagbeszerző, részint elosztó vállalkozások foglalkoztak. Ezek száma a világháború végére elérte a 39-et, köztük olyan, jórészt részvénytársasági formában szervezett hatalmas vállalatokat találunk, mint a Fémközpont, Pamutközpont, Gyapjúközpont, Takarmányközpont és a valamennyi közül talán legkiterjedtebb hatókörű Haditermény Rt. stb. Mert ha ennek a kiterjedt bürokratikus szervezetnek létrehozása a forgalom irányításából a kereskedelem kikapcsolását vagy annak legalább korlátozását jelentette is, a forgalom vitelében magukat a kereskedőket: tapasztalataikat, kapcsolataikat és tőkéjüket már nem lehetett nélkülözni: a kifejezetten üzleti tevékenységet ellátó beszerző és forgalmazó szerveket a hatóságok a kereskedelem képviselőiből szervezik meg. Megfelelően részint mindezen apparátus fővárosi székhelyének, részben annak a körülménynek, hogy a hazai kereskedelem minden ágában a legnagyobb tőkével s így áttekintéssel és ismerettel is a budapesti kereskedők rendelkeznek,