Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

seggel, a városias-polgárias zenei típus általában, a korábbi korszakára jellemző nyers, inkább külvárosias, harsány műfajok helyett a szalonok világát tükröző operettnek, a polgári társaság zenéjének, végül a kupiéból, polgári értelmiségi tudattartalmakat is hordozva megnemesbült sanzonnak irányában fejlődik. Dallamvilágának azonos anyanyelve folytán ez a zene a bécsi operett keretein részben már túl is lépve, csakhamar és könnyen magába olvasztja e műfajok francia, angol, amerikai talajon keletkezett zenéjét, ami nemcsak különösen gyors fejlődését, hanem az utánpótlás folyamatos áradása révén további hódítását is biztosítja. És míg — mint láttuk — a népszínmű korszakunkra szinte már teljesen letűnik Budapest színpadairól, az operett korszakunkban Budapest kultúrájában olyan immár sajátosan budapesti genezisű, szinte már magyar és városi „népszínművé" változó művekben éri el csúcspontjait, mint a Mágnás Miska, a Sybill, a Bob herceg, a Gül baba vagy a csak részben e kultúrkörbe tartozó Csárdáskirálynő. És a magyar nóta falusi világától elszakadó, azzal semmi közösséget nem érző pesti kispolgár számára most megszületik a nagyváros népdala, a sláger, a kupié vagy a sanzon. E zenének koronázatlan budapesti királya Zerkovitz Béla, aki sanzonjainak szövegét is maga írja, és akiben (ahogyan Kosztolányi írja róla a világháború alatt készült riportjában) a tömeg „önmagát nézi és hallja". Méghozzá olyan erővel, mely a Rózsavölgyi-cégnek a háború évei alatt majd érdemessé teszi azt, hogy Zerkovitznak évi 150 ezer koronát fizessen pusztán azért, hogy minden dalának szerzői jogát neki adja át - s anélkül, hogy ezért bármilyen meghatározott mennyiségi produkcióra kötelezné. És hogy ez a tömegigény milyen erős, azt az uralkodó osztály e tömeg kegyeire pályázó tagjainak a szerzővel szemben tanúsított tüntető rokonszenve bizonyítja: Zerkovitz egyik fiának keresztapja 1912-ben Bárczy István polgármester, másiké 1916-ban József főherceg. A tömegkultúra polgáriasodását, ill. kispolgáriasodását legjobban azonban a tömegszórakoztatás meghatározott formáinak urbanizálódásán: bennük a tömegkultúra népies-falusias vonulatainak egyre érezhetőbb háttérbe szorulásán tudjuk lemérni. Párhuzamosan azzal a folyamattal, melynek során — mint láttuk — a budapesti vendéglátóiparban egyre jellegzetesebb szerephez jut a modern kávéház, megjelenik — nem utolsósorban a verseny kiélesedésétől is fejlesztve — az igény a fogyasztásnak immár nem csupán zenével (zongorával, cigányzenével vagy női zenekarral) és énekkel, hanem valóságos — bár természetesen könnyű fajsúlyú — műsorral való kombinálására s végül a műsornak a fogyasztással mintegy egyenrangúvá tételére. A varieté — vagy ahogy elsősorban a Monarchia területén nevezik: az orfeum — műfajának meghonosítását jelenti ez. Első nyomaival már a városegyesítés korában találkozunk — inkább a korszakra jellemző már nem is kétes hírű szórakozóhelyek (Kék macska, Tüköry sörcsarnok, Berger pince) sajátjaként. Modern polgáriasultabb formáit a 70-es években a Rostély (a mai Gerlóczy) utcában a Carlo testvérek varietéje jelzi, mégpedig két irányba is mutatva. Az egyik irányt az alapítók képviselik: vállalkozásuk lehanyatlásával később Amor-terem név alatt hoznak létre új varietét, melyet a 90-es évek elején a Révay utcába visznek át, immár Folies Caprices néven, később a félemeletén Casino de Paris néven működő táncos lokállal kibővítve. A másik irányt a Carlé varieté csakhamar önállósuló kulcsembere, Somossy mutatja: önállósulva először az abszolutizmus idejének, később a munkásmozgalom kezdeteinek korából ismert Beleznaykertben szervez varietét, majd a Hajós utcai Hermina színházba költözik be: innen lép tovább, varietéjának nagy jövedelméből megépítve a Nagymező utcai — korábban már idézett -pompás Somossy Orfeumot. A helyiségek, helyük és stílusuk ilyen változása már önmagában is mintegy érzékelteti a műfaj egészének emelkedését, polgáriasodását, nagyvárosiasodását. A Hajós utcai helyiséget Somossy az 1884 óta a mai Majakovszkij utcában Walhalla név alatt ugyancsak orfeumot fenntartó Prugmayérnek engedi át, aki így előrelépett vállalkozását 1894-re egy Herzmann nevű varietésnek fogja átadni. Mindezen vállalkozások a fogyasztást már sokoldalú, színvonalasodó műsorral kapcsolják össze: ebben erősen képviselve van a zene, elsősorban a kor divatos operettstílusával — mint ahogy néha egész kisebb operettek is előadásra kerülnek az orfeumokban, a varietére elsősorban jellemző, rövid, szórakoztató látványosságok (állatidomító, bűvész, akrobata stb.) némi háttérbe szorulásával. Ez a millennium korára így már — ha még nem is szélcsen — kibontakozott műfaj azonban éppen a századvégre válságba jut. Somossy, Herzmann (előbbi még szívós talpraállási kísérletek után) csődbejutnak, mint ahogy a Folies Caprices is új vállalkozó kezén van már. A változás okai nem világosak: mintha nem egyszerűen pénzügyi vonatkozások és nehézségek, hanem az ízlésnek és általában a társadalmi pszichikumnak — mint oly sok más vonatkozásban is láthattuk — bizonyos változásai is ott állnának mögötte, olyan kérdőjelekkel, melyekre csak az így közvetített kultúra mélyebb elemzése adhat választ. Mert az így összeomlott vállalkozások helyére (s többnyire helyiségeikbe is) új vállalkozások lépnek. Csak a fontosabbakat említve: Somossy orfeumát a Fővárosi Orfeum veszi át: operett, pantomim, artista műsorokkal; csodaszámoló is fellép itt és Fregoli, az átöltözőművész is.