Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

az önálló hivatallá átszervezett vízvezetéki igazgatóság maradt kívül a tanácsi ügyosztályi igazgatás keretein. Ezenkívü tanácsi ügyosztállyá alakult a korábbi polgármesteri elnöki ügyosztály is. Az ilyen módonl 16-ra megnőtt számú ügyosztályokat a hatékonyabb ügyintézés érdekében három ügycsoportra osztották, melyek a rokon természetű ügyeket intéző ügyosztályokat fogták össze egy-egy alpolgármester közvetlen irányítása alatt. A reform érintette a közgyűlést is, melynek immár áttekinthetetlenné növekedett szakbizottsági rendszerét úgy alakította át, hogy minden ügyosztálynak megfelelő szakterület egy-egy szakbizottság ellenőrzése alá került: csupán a pénzügyi szakbizottság illetékességi köre marad változatlan, kiterjedve az igazgatás egészére. Ugyancsak az adminisztráció hatékonyabbá tétele érdekében az 1902-ben még centralizált, ám ilyenként működésképtelennek bizonyult segédhivatalt is a szükségleteknek megfelelően az egyes ügyosztályokra decentralizálták. Bárczy javaslata és annak minden fórumon egyhangú elfogadtatása míg egyrészt világosan rámutatott a meglevő törvényes keretek között is kínálkozó széles szervezési lehetőségekre, egyúttal a korábbi igazgatás már a város gazdálkodásánál is megfigyelt felesleges konzervativizmusára és fantáziahiányára is rámutatott. Jellemző, hogy az egyetlen pont, amelyet e reformból törvénybe ütközőnek találtak és módosítani kellett, a harmadik alpolgármester állásának létesítése volt, mivel a törvény kifejezetten csupán két alpolgármesterről rendelkezett. De jellemző a probléma megoldásának egyszerűsége is: a harmadik alpolgármesteri állást alpolgármesteri hatáskörrel, címmel és jelleggel rendelkező tanácsnoki állásként szervezték meg. A szervezet szabályozásával egy időben azonban végbemegy az abban dolgozók helyzetének rendezése is. A státusrendezés az addigi 1261 végleges tisztviselői állást 1308-ra emeli, s a magasabb állások számának növelésével meggyorsítja az előmenetelt. A tisztviselőket egyidejűleg egységes fizetési osztályokba sorolják (a státus évtizedeken át szervetlen bővítgetése révén az alkalmazottak ekkorra már 140-féle rendszer szerint kapják fizetésüket), és az előléptetést automatikussá Jteszik. Fizetési kategóriákba osztással rendezik az ideiglenes, a nem szervezett státusokon ülő alkalmazottak, valamint az altisztek és a szolgák, végül pedig külön — és igen kedvezően — a tanszemélyzet státusát és minden kategória nyugdíjviszonyait. Az új és egységes rendszerű városigazgatás új és a közalkalmazotti státuson belül igen kedvező anyagi helyzetet elért alkalmazottak kezébe lesz letéve. A főváros igazgatásának ez a világháború előtti utolsó nagyszabású átszervezése jellemzően tükrözi a városfejlődés igazgatási igényeiben bekövetkezett súlyponteltolódásokat is. Mindenekelőtt a műszaki problémák előtérbe nyomulását az 1873-ban még túltengő jogi és adminisztratív kérdések mellett, valamint (részben a műszaki fejlődéshez is kapcsolódva) a gazdasági kérdések körének kitágulását, egészükben pedig súlyuknak növekedését. Az olyan különleges ügykörök megjelenése, ill. szervezeti önállósulása pedig, mint a köz jótékonyság, közélelmezés, szociálpolitika és közművelődés, városgazdaság: már a nagyváros társadalmi problémáira, mindenekelőtt a társadalmi ellentétek kiéleződésére látszik megoldást keresni, a közgyűlés kereteiben folyó várospolitikának ennél semmivel sem kisebb jelentőségű kiegészítőjeként, elemeként. A városigazgatás szervezetének ilyen változása azonban már tükrözi az 1906 1907. évi polgármesteri programok megvalósítása során elért eredményeket is: a szervezet bővítését és módosítását célzó intézkedések jelentős része az így létrejött feladatok során lett aktuálissá. Jelentős eredmények ezek, melyek a városfejlődés e korszakának történetét áttekintve, annak majd minden területén: elsősorban a városépítésnek, városrendezésnek, a társadalom mozgásának, a kulturális életnek vonatkozásában éreztetik hatásukat. Hogy azonban valójában egy jól szervezett és elég következetesen végrehajtott várospolitikai koncepció részei, azt csak a polgármesteri jelentésekből és zárszámadásokból kibontakozó, évről évre bővülő képen lehet lemérni. Az új várospolitika legjelentősebb eleme kétségtelenül a községesítés: a természetüknél fogva kommunális szolgáltatásokat ellátó üzemek városi tulajdonba vétele. Ezek közül eddig csupán a vízművek (valamint a Rudas- és a későbbi Széchenyi-, valamint az 1896-ban visszaváltott Sáros-, a mai Gellért-fürdő) voltak városi tulajdonban. A folyamat, melynek elemeivel még a műszaki urbanizációról szólva találkozhattunk, 1906-ban a Cséry-féle szeméttelep és a szemétfuvarozás korábban bérbeadott monopóliumának megváltásával indul. De 1910-ben e törekvés sodrában váltja meg a főváros a gázműveket: hosszas harc után, melyben Heltai és Radocza végsőkig képviselik a szerződést meghosszabbítani kívánó vállalat érdekeit, hogy azután az új városi vállalkozás igazgatójává, jellemző módon, éppen az azzal addig a másik oldalról makacsul szemben álló Heltait nevezzék ki. Ugyanakkor kimondják az Auer-lámpák házi kezelésbe vételét és az óbudai hatalmas gázgyár felépítését is. De ugyancsak 1910-ben megváltja a főváros az eddig szintén magánkézben volt hirdetővállalatok jogát, sőt mivel a két meglevő villamossági vállalat megváltása egyelőre nem sikerült, a közgyűlés kimondja a Szé-