Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

kínálkozó lehetőségeket kihasználandó, munkahelyének némi béremeléssel járó vagy egyszerűen emberi függetlenségének illúzióját megadó sűrűbb változtatására bírta. S hogy valóban erről üvölt szó, azt jellegzetesen mutatja, hogy a gépiparban a munkahely-változtatásokban éppen a tanult s eredetükre nézve a többinél sokkal inkább városi, budapesti szakmunkások vezetnek -utánuk a tanulatlan munkások, a napszámosok következnek; munkahelyéhez leginkább a betanított munkás ragaszkodik. Ami érthető is: az ő képzettsége a leginkább helyhez, sőt többnyire konkrétan meghatározott géptípushoz kötött; ugyanakkor bérezése —- mint láttuk már elég kedvező ahhoz, hogy esetleges jobb kilátásokért a hosszú és bizonytalan átképzési időt ne vállalja. Mindenesetre azonban korunk e végső szakasza így nyolcadik tanulságként a munkásarisztokrácia kialakulásának is korává válik. A technológiai folyamat széthúzódása, benne bizonyos különleges szakképzettséget igénylő munkafajták kikülönítésével és magasabb bérezésével egy szélesedő munkásréteg számára magával hozta az átlagosnál magasabb keresetek lehetőségét is. Elsősorban az előmunkások, a művezetők már az 1880-as évek végén feltűnő, a munkásságtól megkülönböztetendő már havi fixfizetéssel dotált s azóta tovább szélesedő rétege ez. De nő az egyéb különlegesen szakképzett munkások száma is. Emlékezhetünk: az 1910. évi gyári statisztikai adatok szerint még heti 40, azaz havi 160 200 korona körüli s ennél nagyobb bért is már mintegy 11 500 budapesti munkás kapott (1900-ban ezek száma még az ezret sem érte el). A munkásarisztokrácia választóvonalának tekintett 40 koronás határon felül bérezett rétegek ilyen magas, 13 %-nál magasabb aránya Budapest ipari munkásséigában (szemben az országos 5—6 %,-kal) a változás mintegy nyolcadik mozzanataként is tekinthető. 1910-ben azonban a 11 és fél ezerből több mint 1300 gyári munkásnak bére már a havi 240 250 koronát is elérte. Ehhez csatlakozott a kereskedelem, a közlekedés és nem utolsósorban a közszolgálat fizikai munka és alsófokú, főleg fizikai jellegű, irányító tevékenység határán álló alkalmazottainak népes rétege: köztük a hivatali, közlekedési altisztek, kereskedősegédek csoportja — együttesen a statisztikailag még az ,,egyéb segédszemélyzet" között nyilvántartott, az osztályhelyzetet azonban már komplexebb módon mérő választójog alapján választójogosultsághoz juttatott mindazon elemek, akikkel korábban, mint a kispolgárság küszöbéig eljutottakkal, a polgárság tárgyalásánál már találkoztunk. A világháboréi előestéjére ilyen módon Budapest a munkásarisztokráciának országosan is legjelentősebb fellegvárává változik, melynek jelentőségét csak fokozta, hogy — mint láttuk - a gazdasági élet más ágazatainak (közlekedés, kereskedelem) proletariátusából, sőt az államigazgatás fizikai munkavállalóiból kiemelkedő hasonló elemekkel együtt egy egyre jelentősebb, szélesebb s egyre növekvő, a kispolgárság s a választójog elnyerése felé tendáló, politikailag is jellegzetes magatartást tanúsító réteget alkotott. Ha vizsgálataink eddigi tanulságai korszakunkban nemcsak létszámában növekvő, de életszínvonalában is emelkedő és súlyának, jelentőségének tudatára ébredt munkásságot állítanak is elénk — ugyanakkor kilencedik mozzanatként e fejlődésben azt is meg kell látnunk, hogy mindezek ellenére, a munkásság és hivatalnokság, ill. alkalmazott értelmiség között már a kilencvenes években szélesre tágult szakadék korszakunkra sem csökkent, sőt, inkább még tovább tágult. Budapest főváros 1904. évi illetményrendezése után a hivatali ranglétra legalján álló kishivatalnoknak jövedelme évi ezer korona: ez a heti 20 korona keresetű, s ilyenként már a munkásosztály zömét magában foglaló munkásréteg fizetése. Míg azonban efelett az évi jövedelem felett a kor budapesti munkásságának csak kb. 17 %-a kap bért, addig a főváros hivatalnokságában ennél alacsonyabb fizetés már nem létezik. A táguló ollót az egyes munkás-, ill. hivatalnoki életpályákra konkrétan kivetítve is láthatjuk akkor, ha összehasonlítjuk, hogy az elit-helyzetű gépipari munkásság egyes kategóriáit hol milyen életkorban és mekkora fizetésnél előzik meg a hivatalnokok. Nos, a gyári napszámos átlagban napi 4 korona jövedelmét a díjnok vagy a MAV-szolga igaz, hogy csak 37 éves korában éri utol, ám a gépgyári esztergályos átlagbérét egy főiskolát végzett MAV-tiszt már 30 évesen, s csak tanfolyamot végzett kollégája vagy a fővárosi tisztviselő is 32 évesen eléri. Az egyéb esztergályos 32 évesen napi 19 korona maximális, de átlagban is napi 16 korona bérét egy fővárosi tanár 24, egy fővárosi tisztviselő 38, egy fővárosi tanító 35 — 36 éves korára keresheti meg. Csakhogy míg a munkásoknál a hivatkozott napi jövedelmek az egyéni teljesítőképesség maximumára vonatkoznak, amely után már csak a stagnálás vagy éppen bizonyos hanyatlás következik, addig a hivatalnoki, pedagógusi fizetések a korral még tovább emelkednek, s ami a legdöntőbb: utánuk biztos és viszonylag magas nyugdíjak is járnak. A világháború előestéjén míg a heti munkabér átlaga a munkásoknál 32,16 korona volt, addig a magántisztviselői átlag 46,58, vagyis havi 202 korona. Ez utóbbi átlagösszegen belül azonban a biztosítási hivatalnokokra átlagban csak 200, a kereskedelmiekre már 250, az ipari és közlekedési hivatalnokokra 283, és a tízéves gyakorlattal rendelkező banktisztviselőkre 430 korona jut.