Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

ra bomlanak az általuk használt szerszámgépek fajtái szerint (gyalus, marós, fúrós, vésős, vágós, fűrészes, reszelővágó, esavarmenetvágó, préselő) — s ezen túl a tulajdonképpeni gépmunkások az általuk irányított automaták milyensége alapján alkotnak még további 13 alcsoportot. A csavargyártásban külön-külön csoportokat alkotnak az ott alkalmazott esztergályosok, gépmunkások és lakatosok; az utóbbiak 9, majd további 20 alcsoportra bomlanak, mindegyik csoportosításnál még külön megkülönböztetve férfi, női és ifjúmunkás kategóriákat. A technológiai folyamatnak erős gépesítése, racionális szétbontása és ennek során a munkásságnak erősödő specializálódása és differenciálódása egyrészt lehetővé tette a legkülönbözőbb munkafolyamatoknak, sőt az egyes munkamozzanatoknak is igen racionális megszervezését, másrészt azonban — mint láthatjuk - a század első évtizedére már rendkívül meggyorsította a hazai gyáriparban korábban még csak kevéssé meglevő betanított gépmunkásság kifejlődését. A régi, minél univerzálisabb szakmunkás mellett ugyanis rohamosan nőtt az igény a ha csak egyetlen speciális géptípus kezelésére vagy egyetlen munkafázis ellátására is alkalmas, de viszonylag gyorsan kiképezhető betanított munkás iránt. A munkafolyamat racionalizálása (melyet a tízes évekre a legtökéletesebben a Ganz-gyár valósított meg) így, míg egyrészt bizonyos fokig csökkentette a magasan képzett szakmunkásokra irányuló mennyiségi igényt, kétségtelenül gyorsan újabb hatalmas tömegeket vont be a gépi nagyiparba: a proletariátus fejlődésót, számbeli erősödését ezzel nagyban elősegítve. A régi fajta napszámosságnak - főleg a férfi munkaerő esetén oly gyors — eltűnése mögött, legalábbis részben, ez a folyamat is ott áll: a napszámos betanított gépmunkássá emelkedik. Ott áll mögötte a változás harmadik mozzanataként legjobban éppen a gépiparban megfigyelhetőleg — a munkásság összetételének roppant személyi megváltozása: a munkásság felfrissülése, megfiataloscdása is. A bontakozó gyáripar vonzóereje kivált az 1900-as években, azok vége felé, fiatal férfiak újabb nagy tömegeit indítja el Budapest felé. Rohamosan emelkedve az életkorral, a fiatalok (s legnagyobb mértékben a 21 évesek) százalékos arányszáma a népességen belül ezekben az években Budapesten kétszerese az országos aránynak — de már innen a 25. évig ugyanígy rohamosan, majd ettől a 40. évig lelassulva csökken, hogy azután ismét a falunak adja át a többséget. 1910-ben, a már idézett választójogi statisztika adatai szerint, Budapest közel 73 ezernyi ,,ipari segédszemély"-ének 1/3-a volt 30 éven aluli. A gépgyártásban végzett igen részletes felmérések tapasztalatai szerint a gyárakba áramlók területi származási köre nem tért el a város már régóta általánosan kialakult vonzókörétől. 1913 első félévének új munkásai közül a legtöbbet (6791 fő) maga Budapest adja, csaknem ugyanannyit ad Pest megye (6275 fő), benne nyilván az elővárosi övezet túlsúlyával; Fejér, Szolnok, Zala, Nyitra, Somogy, Tolna, Vas, Veszprém, Bács-Bodrog a felsorolás rendjében 1000-től 500-ig csökkenő nagyságú csoportokat küld — a többi megye már csak 500 alattiakat, miközben jellemzően válik megfigyelhetővé a magyar vidékekről érkezők számának egyre erőteljesebb növekedése. Ami szakmai előéletüket illeti: 1913 budapesti gépipari munkásállományában a közvetlenül a mezőgazdaságból érkezettek már erős kisebbségben vannak; az ismeretlen előzményűeket is ideszámítva alig negyedrészt tesznek ki: 29,5 %-ot. Budapesti és vidéki kisiparostól 8, vidéki gyárból 11, más iparágakból 11,5 % érkezik; 30 %-uk azonban már gyárban dolgozott és Budapesten. A maradék 10 %-ot a tanoncok és a kezdők adják. Az ipari munkássá válásnak e nagy folyamatában a faluról, a mezőgazdaságból feljött munkás először most is a gyáron kívüli egyszerű segédmunkákkal (rakodás, szállítás) kezdi, majd, még mindig napszámosként, a gyárba kerülve fokozatosan szokik hozzá a gyáripari munka szokatlan fegyelméhez. Ha megszokja és ott is tud maradni, már kb. 22 éves korára elérheti a segédmunkás napi 4 korona napszámát, melyen (ha persze a dekonjunktúra hatására el nem bocsátják) akár élete végéig is megmaradhat. De ha képes megtanulni szerszámgépek kezelését, mint betanított munkás már nem napszámbérért dolgozik. 30 éves korára elérheti a napi 6 korona keresetet is, és megszerzett rutinjával ezt a szintet sokáig tarthatja is. A felérkezettek egy nagy hányadának persze éppen ez a megkapaszkodás nem sikerül: részben kulturálatlanságuk folytán - bár az átlagos gépmunkásnak munkájához azon felül, amit az elemi 4 osztályában tanult, másra nemigen van szüksége, ezzel a végzettséggel viszont a világháború előtti években a gépipari munkásság túlnyomó része már nemcsak hogy rendelkezik, de 1914 elején közülük mintegy 2 és fél ezer 4 középiskolai osztályt is végzett. (A tízes évek 23 ezer gépgyári munkása között analfabétát már csak 342-t találunk.) A válságok, a sűrű és tömeges munkáselbocsátások idején azonban melyekről még lesz szó - a falusiak és az ország távolabbi vidékeiről származók a magukat legelhagyottabbaknak érzők demoralizálódnak leghamarabb ós leginkább: ők hagyják el elsőnek a várost, és minél messzebbi vidékekről érkeznek, annál inkább. A székelyeknek vagy a felvidékieknek több mint fele távozik, míg a Pest megyeieknek már csak nem is 1/10-e; s különösen jellemző, hogy a Budapest körüli nyolc nagyobb városból származóknak alig 5 %,-a. Mint ahogy általában is: Budapesthez a vidéki városból feljött, egy fokig már urbanizált és a városi A szerkezet demográfiai változásai