Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

életmódhoz Budapesten nyújtott többletet nagyon is értékelni képes elemek ragaszkodnak leginkább; ezekből alakul most ki a budapesti ipari munkásság magva. A gyáripar túlsúlyra jutása és a munkásság állományának ilyen átcserélődése azonban a változás negyedik vonásaként természetesen jár együtt a tanult szakmunkásra irányuló igény minden korábbinál erősebb megnövekedésével is. Ha a budapesti gépiparban a világháború előestéjén 5501 napszámos és 3899 betanított munkás dolgozik is, a 3574 tanult munkás és 2173 tanonc már igen magas arányt jelent. A rendszeres tanoncképzésen átment munkás, igaz, hogy csak a felszabadulás után, általában 17 évesen kezd el keresni. De mivel mindezekben a szakmákban a konjunkturális években kedvezőek a kereseti lehetőségek, az ügyes gépipari szakmunkás már fiatalon is aránylag sokat kereshet. Már felszabadulásakor eléri az idősebb napszámosok fizetésének átlagát, a napi 4 koronát, de néhány éven belül keresete már a gépmunkásét is másfélszeresen felülmúlhatja. A teljesítőképesség csúcsára leggyorsabban az esztergályos jut el, napi 11 korona átlagkeresettel mintegy 30 éves korára, valamint az öntő — már lassabban a lakatos és az asztalos — még későbben a kovács és a főleg rutinból élő gépmunkás. Az erős fizikai és főleg idegi igénybevétel persze nem fokozható sokáig: 32 34 éves korától kezdve a legügyesebb munkás teljesítménye is hanyatlik, és a csúcsteljesítményénél alacsonyabb szinten rögződik. A teljesítménycsökkenés főleg az esztergályosoknál érezhető és a lakatosoknál: bár ezután a lakatos teljesítőképpessége már változatlan marad. Talán csak az asztalos keresete nő az idővel - olyan szakmáé, melyben a gyors reflexnek, az állandó koncentrálásnak kisebb szerepe van, mint a nagy gyakorlatnak. így azután kivált az esztergályos és a lakatos szakmák iránt nagy az érdeklődés; az esztergályosé azzal vonz, hogy kevésbé kíván közvetlen fizikai erőkifejtést, tiszta, sok benne az intellektuális elein (éserősen gyárhoz kötött); a lakatosnál emellett a szakmának az önállósulásra nyújtott nagy lehetőségei is jelentenek bizonyos vonzóerőt: főleg a vidék viszonylalában, ahol a mezőgazdasági gépek egyre sűrűbb megjelenése egyre több lakatost igényel. A kovácsolástól a nehéz fizikai munka, az öntéstől ezenkívül annak piszkos volta tart vissza sokakat. így 1912 13-ban a budapesti gépiparban a lakatosok között a 20--25 évesek korcsoportja a legnépesebb, az esztergályosok, kovácsok, gépmunkások, öntők, mintaasztalosok legnagyobb csoportja 25 30, az asztalosoké 30 35 éves; jól érzékelteti mindez Budapest gyáriparának és főleg magának modernizálódott gépiparának is erősen fiatal voltát; a gyári munkásság, s kivált a szakmunkásság történetében pedig korszakunknak nagy szerepét. Ötödik jellegzetes vonása a munkásságban végbemenő átalakulásnak a női munkaerő létszámának nagyarányú növekedése. 1890 és 1910 között a statisztikailag az ,,egyéb segédszemélyzet"-hez sorolt női munkaerők létszáma 38 700-ról 96 majd 120 ezerre nő. Leszámítva ebből a házicselédek létszámának 43 ezerről 75, majd 70 ezerre történt növekedését, a gyarapodás nagy és egyre nagyobb része az iparra jut. A nem házicselédként elhelyezkedett női „segédszemélyzet -nek 1880-ban még csak 33, 1900-ban már 56, s 1910-re 67 %-a dolgozik az iparban. A vendéglátóipart ismét leszámítva, a tulajdonképpeni iparban a nők létszáma e húsz évben 10 ezerről közel 30 ezerre emelkedett, ezen belül 1890—1900 mintegy 9 ezer főnyi többlete csaknem egészében a ruházati, az élelmiszer-, a papír- és a nyomdaipar, az 1900 utáni 10 ezres növekedés ismét a ruházati ipar, a nyomdaipar, de harmadiknak most már a tóglagyártás munkáslétszámának emelkedéséből tevődik össze. Ugyanez alatt az idő alatt a női napszámosok száma 19 ezerről az ötödére, 3700 főre csökkent. A női munkaerő azonban korunkban általában még nem tudott túlemelkedni a segédmunkás - legfeljebb a betanított munkás szintjén, és az ennek megfelelő alacsony, a férfiénál azonos munka esetén is mindig alacsonyabb béreken. Ennek oka egyrészt a női munkaerő többnyire teljes szakképzetlenségében rejlett, amihez hozzájárulhatott az is, hogy a férfiakkal szemben, akik között a 15 17 éves nem tanoncok aránya csak 4 % volt, a nők 27 %-a ezekhez a korosztályokhoz tartozott - másrészt abban, hogy a munkásnők jó része (kivált a faluról feljöttek), korán férjhez menvén, már aránylag gyorsan ki is lépett a gyárból, vagy ha megmaradt is, a család terhével küszködve szakmai továbbfejlődésére nem is gondolhatott. 1910-ben a budapesti gyáriparban a női tanoncok száma alig érte el a 300, a művezetőké a 26 főt. A férfiakkal azonos munka esetében is alacsonyabb bérezésük fő oka azonban a női munkaerőnek a városfejlődés egészére is jellemző, egyre növekvő, a férfiét meghaladó túlkínálata volt; a tőkés a bérezéssel csupán ennek következtetését vontaié. 1910-ben Budapesten 19 gyáripari üzemben pl. már csak női alkalmazottak voltak. A társadalmi problémát és a benne rejlő feszültséget azonban mindez a számszerű növekedés peraze meg nem oldotta, inkább csak elodázta és élesítette. Annál is inkább, mert a gyáriparban (vagy a nagy, csaknem kizárólag női munkaerőt foglalkoztató női ruházati, fehérneműipari manufaktéirákban, dohánygyárakban) foglalkoztatott női munkaerő, ellentétben a nagyrészt néhány év után még mindig hazatelepedő házicselédséggel, még a munkából kiállva sem hagyta el a várost: többnyire az iparból házasodva megmaradt a gyár és a műhely problémáinak lég-