Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Mátyás kútja; 1906-ra lesz kész Washington, Szent István, Semmelweiss, Veress Pálné, Andrássy Gyula szobra, 1907-re Vörösmartyé. 1896-tól 1900-ig 5, a következő évtizedben 37, s ezután a világháborúig még újabb 11: 18 év alatt a kisebb, itt nem említett művekkel együtt 53, jórészt valóban jelentős, s túlnyomórészt városképileg is igen jól elhelyezett alkotás, a maguk kora általában legjobb hazai szobrászainak (Stróbl, Huszár, Zala, Ligeti, Róna, Vastagh stb.) munkái: a világháború éveire Budapest köztéri szobrai városképének így valóban hangulatos és irányító funkciójú elemeivé válhattak mennyiségileg és minőségileg egyaránt. S még akkor is, mikor az építészet maga, mely számukra a jövőre keretként volt szolgálatidé), stílusban, funkcióban és a társadalmi pszichikum tükrözésében egyaránt már új, az e szoborművekétől eltérő irányban kezdett elindulni. Mert kétségtelen, hogy éppen a korszak sok ágból összefonódó városfejlődése: gazdaság és társadalom itt kibontakozó modern központi funkcióinak építészeti igényei már nem, ill. legalábbis egyre tökéletlenebbül voltak kielégíthetők a történeti stílus keretei között. A lakásépítés új, társadalmilag meghatározott igényei az adott alapterület minél gazdaságosabb kihasználására éppúgy, mint a hivatali vagy üzemi szervezésnek az irodaházzal szemben támasztott új igényei új, ennek megfelelő s a történeti stílusokkal már egyre nehezebben egyeztethető alaprajzokat is követeltek. A konfliktus természetesen világméretekben is jelentkezett, de következtetéseit nálunk leghamarabb — ha nem is legteljesebben — talán Alpár vonta le, aki kortársai közül a legnagyobb érdeklődést mutatta a gazdasági élet építészeti igényeinek kielégítése iránt: a tőzsde mellett a kor egyik legelismertebb banképítője is volt, sőt gyárépület tervezését is vállalta. A történeti stílusból azonban kilépni még nem tudva, de annak használhatatlanságát is látva, az átmenetre jellemző megoldással, a tiszta történeti stílusok szinte a felismerhetetlenségig való fellazítását és keverését választotta, így igyekezve szabadkezet biztosítani magának. Ugyanakkor a modern építészeti technika rohamos kibontakozása (elsősorban a beton és az acél megjelenése) a modern funkciók igényeinek kielégítésére ugyancsak világszerte olyan egyre csábítóbb lehetőségeket is kínált az építészetnek, melyeknek kihasználását a történeti stílusok már mindenképpen korlátozták, ill. már csak néhány speciális funkció esetén tették még ideig-óráig lehetővé. Az így kiélesedő konfliktusban végképpen világossá lett, hogy a történeti stílusok használhatatlanok és az építésznek funkció, alaprajz és stílus között összhangot kell teremtenie nyilvánvalóan a stílus továbbfejlesztésével. Nem meglepő ezek után, hogy az ennek a helyzetnek következtetéseit levonni kész új építészeti törekvéseknek Magyarországon — már csak a konfliktust provokáló új funkcióknak és lehetőségeknek a fővárosban történt összpontosulása folytán is — Budapest vált a középpontjává s Budapest városképe a bizonyságává. E törekvések képviselői közül éppen a budapesti városképben kétségtelenül Lechner Ödön működésének van a legnagyobb jelentősége. Lechner ugyanis különböző történeti stílusok felhasználása után a kilencvenes évek elejére már különös gondot fordít az alaprajzoknak az épületek valóságos funkcióihoz való illesztésére és mindezeknek az épületek külsejével való összehangolására is; az új funkcióknak megfelelő homlokzatok azonban szabad kezet adnak számára újfajta dekorációs stílusok alkalmazására. Végül is a szecesszió egyfajta változata lesz az eredmény: egy magyaros építészeti díszítő stílus kialakításával, melynél a magyaros jelleget Lechner elsősorban a homlokzatok speciális burkolóanyagaival, elsősorban a Zsolnay gyárban kikísérletezett pirogránittal, ill. az ezáltal kivitelezhetővé tett újszerű, magyaros-keleties motívumú díszítő elemekkel kívánta megadni. Lechner e törekvések jegyében épített négy legjellegzetesebb budapesti alkotásával a már a millenniumra megnyitott Iparművészeti Múzeummal, a századvégen épült Földtani Intézettel, a századfordulóra elkészült Postatakarékpénztárral és a század elején felszentelt kőbányai plébániatemplommal — végül is kettős átalakítást indítottéi a főváros képében: egyrészt elismertette a 307. A Vas utcai felsőkereskedelmi iskola törekvést egyfajta magyaros stílus után, másrészt, (1911, Lajta Béla)