Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

A város ilyen kitérjeszkedése azonban nemcsak az 1870-es evek elején tervezett város topográfiai kereteit és építési szabályait feszegeti és módosítja tovább egyre több ponton: a város építészeti látványában is megbomlik az a stiláris harmónia, mely az előző korszak oly súlyponti létesítményeit, mint a Körutat, a Sugárutat vagy a színvonalasabb mellékutcák képét is jellemezte. A változás nem érkezik váratlanul: előjeleit az eklektikának az az induló bomlása, melyet már a kilencvenes évek elejével megfigyelhettünk, nagyban előrevetítette. A változás tulajdonképpen könnyen érthető: az eklektika e virágkorának döntően Ybl és követői működése nyomán szinte egyeduralkodóvá lett stílusa, a neoreneszánsz egy viszonylag nem hosszéi idő után már éppoly kevéssé volt képes a megújulásra, továbbfejlődésre, mint annak idején nagy elődje, a neoklasszicizmus. A nyolcvanas évek végére a neoreneszánsz is kiszáradt: üres formává, saját sablonjainak utánzásává lett, többek között éppen ezáltal is válva végképp alkalmatlanná egy olyan kor számára, melyben az építtető igényei az épület vonzóerejét és így bérjövedelmét növelendő, annak minél reprezentatívabb külső kialakítását követelik — és ami ezzel jár: minél erősebb különbözést szomszédjaitól. Ugyanakkor hasonló, a fokozott monumentalitásra irányuló igénnyel áll elő a középület építtetője is, az állam vagy a törvényhatóság, vagy a vállalat tekintélyének, hatalmának, hitelképességének minél hatásosabb kifejezése érdekében. A kettős gyökerű változás — mint már utaltunk rá elsősorban a reprezentációra kiválóan alkalmas barokk benyomulását jelentette az építészeti stílus fegyvertárába, de megjelent a romantika szenvedélyétől megfosztva a gótika és a román stílus is, majd a keleties elemek bekapcsolására is sor került. A kor megrendelőjének igényeit talán legjobban megérző Alpár nem pusztán a történelmi környezet valamilyen Schulek-féle filologikus rekonstrukcióját végzi el a Vajdahunyad várának épületcsoportján: kortársai számára mintegy mintagyűjteményt is ad e stílusok átdolgozására legsikeresebben az épületcsoport egyetlen teljesen fantáziaépületén: azon a neobarokk jellegű palotán, melynek stíluselemeit a kor Budapestjének csakhamar egyre több középületén és bérházán látjuk majd megjelenni. Az 1896 utáni korszak budapesti városképének átalakulása ezeknek az új és szemben az előző korszakkal, immár egyre monumentálisabb épületek által hordozott — stíluselemeknek benyomulásával kezdődik meg; a kor budapesti városképének új súlypontjai már ezeknek 301. A Tabán és a Krisztinaváros az 1910-es években. Légifelvétel