Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Ennek során — folytatva az előző periódusban megindult fejlődóst — 1912-re a szántóföldi termelésben már teljesen a takarmányozás igényei válnak uralkodóvá. Az emberi fogyasztás saját vagy helyi piaci szükségleteire való termelés erősen háttérbe szorul. A terület legnagyobb hányadát ui. tengerivel és árpával, valamint a hosszú szalmája és takarmányként felhasználható volta miatt kedvelt őszi rozzsal és különféle takarmánynövényekkel, valamint burgonyával vetik be. Tudjuk, hogy e terményeket gyakran, a piaci áringadozásoktól függően, azok menetét igen rugalmasan követve változtatják; talán ez és a földek nagy részének silány minősége is az oka annak, hogy a gondos trágyázás ellenére (hiszen istállótrágyában a városban még mindig valóban nincs hiány) a holdankénti átlagos szemtermés csupán 8 10 mázsa körül jár, és így nem is lehet nagyon jövedelmező. A tőzsdén jegyzett átlagárat Budapest terméséből még 1912-ben is jellemző módon csak a tengeri és a takarmányárpa éri el. Bár ezeket az árakat egy hold káposzta termésének ára legalább háromszorosan múlja felül, mégis jellemző, hogy a szántóföldi konyhakertészetnek magán a városterületen mindvégig aránylag kevés nyomával találkozunk, s a budapesti szántóföldi termelés általában meglehetősen átmeneti képet mutat, határozottabb profil nélkül; ezt a birtoklásnak a város terjeszkedése folytán mindig bizonytalan volta indokolja, mely nagyobb földterületek munkaigényes előkészítését, tervszerű művelését nem tette kifizetődővé. Emellett zsugorodnak bár kevésbé erőteljesen — a rétek, de gyakorlatilag nem változik az erdők területe sem. Nem meglepő azonban, ha a szántók zsugorodásával megindul korszakunkban a kertek és (aránylag még erősebben) az 1894-re szinte teljesen kipusztult szőlőterületek újratelepítése és bővülése is. A művelési ágak arányának ilyen változása a főváros mezőgazdaságának korszakunkban legalább részben - - már erőteljes belterjessé válását is érzékelteti. Hiszen a szántóföld és a legelő 1894-ben még 50%-os részesedése a városterületből másfél évtized alatt 42%,-ra esik vissza, és gyakorlatilag ennek és még a rét csökkenésének is teljes nyeresége a feltámadé) szőlők és kertek növekedését szolgálja. Közülük a szőlők területe egyes adatok szerint már 1900-ban elérte a 817, 1910-re pedig a 920 hektárt. A súlypont most már egyértelműen Budán van, melynek párásabb levegője és fagyvédett lejtői egy hónappal hosszabb fagymentes évadot biztosítanak. Kőbánya szőlőtermelése gyakorlatilag megszűnt, ugyanúgy, mint a budai oldalon a Rózsadombé is. A budai szőlők is ekkorra már visszahúzódtak az I. kerületbe (részint a Sashegy, részint a Svábhegy a filoxérán már átesett, túlnyomó részükben új, amerikai ültetésű, 477 hektárnyi szőlőibe) és Óbudára, ahol viszont több mint 350 hektáron még tartják magukat a filoxérától már fertőzött, de még termő öreg szőlők. Az I. kerület új szőlőiben azonban már főleg csemegeszőlőt termelnek, melyből 1911 jótermésű évében 424 tonnányit adnak el. Óbudán viszont még mindig a bortermelés van előtérben, bár az öreg szőlők borai az I. kerületiékénél már csak jóval alacsonyabb áron kelnek el. A város összes bortermése különben 1910 körül jó évben 30, de még rossz évben is 15 ezer hektoliter körül jár. Kétségtelen növekedést mutat korszakunkon belül a főváros kertészkedése is. 1900 128 zöldség- és gyümölcs-, valamint 59 mű- és kereskedelmi kertészetének össz-száma tíz év múlva már 245-re nő; az általuk foglalkoztatott munkaerő 1490, illetve 1460 főnyi létszáma (mely pedig nyilván hiányos, hiszen az elővárosi övezetből bejáró munkásokat nem is mutatja ki) sokkal nagyobb, mint a földművelésé, jellemzően a gazdálkodás valóban intenzív voltára. A kertészetek túlnyomó része még korszakunkban is Zugló a Thököly és a külső Kerepesi út közötti területén fekszik, de már megindul a terjeszkedés Rákosszentmihály és a Rákospatak völgyén át a Ligettelkek és a Farkaskúti dűlő sötét homokföldjei felé, valamint az új köztemető mögötti Kúttói és a Gubacsi dűlőben. De még megvannak a kertészetek az Angyalföldön is, s a Duna túlsó partján, Óbudán a Filatori, Homokos, Kaszás, Törökkő dűlőket szintén kertészek veszik birtokukba. A főváros támogatja is a kertészkedést: saját 3 ezer holdnyi birtokát másfél holdas kis bérletekben ugyancsak zöldségtermesztésre adja át, 1913-ban pedig 550 holdon maga is nagy kertészetet nyit meg. A kertészkedés megerősödését alapvetően azonban kétségtelenül a rendkívül kedvező értékesítési lehetőségek segítették elő, melyek még azt is érdemessé tették a vállalkozó szellemű kertésznek, hogy a bérházakkal már beépülni kezdő terület üres foltjain rendezze be sokszor csak néhány száz négyszögöles, de 4 —5 holdnál nemigen nagyobb kertészetét. A föld többnyire 2—3 éves bérlet, hiszen a kistermelőnek nem lehet pénze ahhoz, hogy a rohamosan emelkedő telekárak mellett az ölenként gyakran már százakat érő telket megvásárolja magának. Olcsó azonban a trágya a bérkocsisok, fuvarosok vagy éppen a kaszárnyák városszéli istállóiból, a terméknek a piacig jóformán nincs vagy csak igen csekély a szállítási költsége, s a kis földdarabot a kertész és családja még állandó segítség, alkalmazott nélkül is meg tudja munkálni. A bolgár kertészek 3—4 holdas öntözött zöldségkertészetei holdanként évente legalább 500 q-t visznek piacra; amellett azáltal, hogy mind a fuvar tökéletes kihasználása, mind az értékesítés jobb megszervezése érdekében 15 50 holdanként társulnak, jelentős megtakarítást is érnek el. A tízes években az elővárosi övezet belső határán 1 hold után 96 korona haszonbér, 200 korona