Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Az elővárosi övezel : széttöredező mezőgazdaság agértékű trágya és az igen intenzív talaj művelésért kifizetett 1136 korona munkabér mellett, ésszerű vetésforgót alkalmazva, a nyersjövedelem még mindig legalább 2 ezer korona volt (egy fővárosi II. oszt. altiszt maximális fizetése, lakáspénzzel együtt) — de igen jó esetben elérhette az 5800 koronát (egy II. oszt. fővárosi főmérnök évi összilletményét) is. Akárcsak egy mindössze 3—4 holdas kertészetet véve alapul, érthető, ha 1871 mindössze még csak 164 budapesti bolgár kertészének száma húsz év alatt 573-ra nő az elővárosi övezet bolgár kertészeinek számát nem is ismerjük —, s egyre többen térnek rá magyarok is a bolgár kertészkedésre. A bolgárok zömének azonban a belső pesti kertövezetben kellett működnie: a sajátos bolgár rendszerű kertészkedés ugyanis erre az övezetre volt jellemző. Persze mellettük azért nem hiányzanak a nagy múltú, saját, évtizedekkel előbb még olcsón vett telkükön gazdálkodó nagy zöldségkertészetek sem. A Thököly út végén a ISTonn-féle hatalmas konyhakertészet még 1910-ben is 50 holdon 1500 ablak alatt hajtat zöldség- és főzelékféléket, az Amerikai úton a Hausknecht-, a külső Kerepesi úton a Macsek-féle nagy konyhakertészetek üvegablakai ragyognak. Mellettük tovább nő — a nagyvárosi polgáriasodás igényeire válaszolva a vir kertészetek száma is; a tízes évekre csak a nagyobbak száma is eléri a húszat. Bár mindennek hatására a főváros mezőgazdasági területeinek kataszteri tiszta jövedelme 1896 és 1912 között 312 ezerről 460 ezer koronára nő, a mezőgazdaság maga már egyre csekélyebb száméi budapesti ember munkáját igényli: 1912-ben kevesebbet, mint a legkisebb munkáslétszámú gyáripari ágazat, a vegyipar vagy mint az Aradi vagy a József utca lakossága. És ez akkor is csekély szám marad, ha joggal tételezzük fel, hogy a munkaerő nem kis hányada már az elővárosi övezetből jár be — és így Budapest statisztikájában nem fordul elő. Ugyanígy átalakulóban és jelentéktelenedőben van a főváros állattartása is. A számadatok tanúsága szerint, míg a lónak mint a városon belüli szállítás fő eszközének jelentősége és ennek megfelelően száma is korszakunkban sem csökkent (bár a népességszámhoz viszonyított aránya — jelentős részben a villamosközlekedés kiépülése és így a különösen sok lovat igénylő lóvasút megszüntetése folytán — már romlott), addig a szarvasmarháé az 1880-as évek nagy fellendülése után igen erősen és véglegesen hanyatlik. Oka ennek többféle: a döntő talán a hűtőkocsik megjelenésével együtt a fővárosi nagyüzemi tej kereskedelem kibontakozása, mely a helyben vagy a városkörnyéken termelt tej sokáig szinte monopolhelyzetét már súlyosan korlátozta, de nem kevésbé jelentős a város külsőbb negyedeinek erőteljes kiépülése, mely az állattartás feltételeit már itt is megszüntette vagy korlátozta. Az 1911. évi állatszámlálás Budapest 5622 szarvasmarhája között már csak 1034 tenyésztésre, ill. fejesre tartott állatot talált; az állomány nagyobb része már hizlalásra volt fogva — ami szintén indokolja kikerülésüket a város belterületéről. De a lótartás is egyre kijjebb szorul a városból: különösen jól figyelhető ez meg a külterület nélküli Józsefváros — a bérkocsisok még a millenniumkor is klasszikus városnegyede — lóállományának erős csökkenésén. A bérházak itt is megkezdik az istállók kiszorítását. Mindezzel jól vág össze a tehenészek, majorosok még 1900-ban is 490 főnyi számának tíz év alatt 283-ra történt apadása. A sertésállomány növekedése viszont nyilvánvalóan a hús drágaságának következménye, mely kivált a némileg árszabályozó kőbányai sertésvásár összeomlása után a városperem: főleg a budai hegyvidék, a VI. kerület és Kőbánya kisemberei számára nagyon is kifizetődővé teszi a háztáji sertéstartást. Párhuzamosan a fővárosi mezőgazdaság további hanyatlásával és eljelentóktelenedésével, korszakunkban bizonyos szempontból megtörik az elővárosok mezőgazdaságának fejlődése is. Az ipar gyors kibontakozása a kilencvenes évektől a főváros peremén, majd nagyarányú kitelepülése az elővárosi övezetbe is: mindez mint még részletesebben is látni fogjuk néhány év alatt hirtelen megnöveli az elővárosok népességszámát. A határban ipartelepek és lakótelepek terjeszkednek egyre gyorsabb ütemben, és nyomukban a mezőgazdasági terület szűkülésének és az ipar egyidejűleg erősödő vonzóerejének hatására megindul a mezőgazdasági népesség létszámának egyelőre csak viszonylagos csökkenése is — együtt a birtoknagyság szerinti polarizálódás megerősödésével. Mert az övezetben 1900 és 1910 között a 100 holdon felüli birtokok számának 16-ról 26-ra történt növekedésével együttjár a 10 100 holdas birtokok számának igen erős apadása (1395-ről 384-re), amit a 10 hold alattiak számának növekedése (669-ről 1098-ra) sem ellensúlyoz, jeleként a mezőgazdaság egésze térvesztésének is. A szűkülő és egészében aprózódó határ művelési ágak szerinti megoszlásának vizsgálata tovább egészíti ki a változás képét. Tanulságait összevetve az övezet mezőgazdasági birtokosai számának 1800 fő körüli stagnálásával (de ugyanakkor a cselédek és mezőgazdasági munkások számának mintegy 20%-os csökkenésével), e kép arra utal, hogy az elővárosi övezet mezőgazdaságában a valóban belterjes művelést megkívánó munkaigényes ágazatok végül is nem növekedtek már annyira, hogy ellátásuk általában meghaladta volna az általában csökkent mezőgazdasági területen a gazdák és családjaik által ellátható mértéket. És valóban, a kertek kiterjedése az övezetben 1913-ban éppen olyan csekély volt, mint 1895-ben, és nem növekedett a szőlők területe sem. A világháború előestéjón így Rákospalotán 68, Cinkotán 215, Rákoskeresztúron