Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

miatt képtelen, de erre valamilyen — s immár urbánus formájú — igényt már mégis érző — s kivált az újonnan jött — városlakóban. így válik érthetővé, ha mindezeknek a vállalkozásoknak létszámnövekedése korszakunkban sem áll meg, sőt nagyjából azonos arányban nő együtt a népességszámmal. 1912-ben a budapesti cím- és lakjegyzékben 340 kávéház, 760 kávémérés, 2300 vendéglő, ill. korcsma, 290 kifőzés, 125 cukrászda és 248 pálinkamérés címei sorakoznak. A századvég hasonló adataival egybevetve, a fejlődés mennyiségileg összességében arányos a népességszám növekedésével, — minőségileg pedig továbbra is a kispolgárias igények erősödésének irányába mutat. 1900-hoz képest ui. kissé stagnál, sőt már hanyatlik is a kifőzések és a pálinkamérések száma; jelentősen (s csaknem pontosan fele-fele számban) nő viszont a vendéglőké és a korcsmáké, és tisztábban válnak el a kávémérés és a kávéház kategóriái, 1896-hoz képest látszólag ez utóbbinak csökkenésével, valójában azonban inkább a kávéház ismérveinek olyan egyértelmű tisztázásával, mely lehetővé teszi a valódi kávéházak és az ambiciózus kávémérések végleges elválasztását. A kávéház a „jobb" kispolgári és polgári, sőt egyre inkább sajátlag értelmiségi életmódnak egyik színhelyeként nemcsak egyes üzemeivel, de műfajának egészével is most egyre véglegesebben és határozottabban elkülönül a szegényebb kispolgárságra és a proletariátusra jellemző (részben kifejezetten az étkeztetésre, ill. szeszes italokra specializálódott) vendéglőktől, ill. korcsmáktól. A millennium korának budapesti kávéháztípusa azonban ekkorra már kész: most már legfeljebb csak mennyiségileg fejlődik tovább - s időnként egy-egy jellegzetes társadalmi csoport törzskávéházának funkciójában változik meg (legjobb példaként erre a modern irodalomnak a századelőre a New-York kávéházba való beköltözésével). És a vonzóerő fokozására a berendezés stílusában jelennek meg itt-ott már azok az elemek, melyeknek jelentkezését az építészetben és a képzőművészetben mint egy, az eklektikából és az akadémizmusból már kilépő új kor, és egy — a berendezéseik stílusát változtató kávéházak közönségére is jellemző — társadalmi pszichikum jegyeit fogjuk majd regisztrálni. A világháború előtti budapesti kávéházkultúra társadalmi kapcsolatai és ezzel jelentősége a város gazdaságában azonban akkor válnak a legvilágosabbá, ha a főváros 1912. évi kávéházait elhelyezzük a város térképén, megvizsgálva egyúttal számuk arányát a kerület népességéhez. Világossá válik ui. így, hogy a főváros 340 kávéházának 60%-a a VI—VII -VIII. kerületben helyezkedik el: ezekben a kerületekben átlag 2000—2700 lakosra jut egy kávéház. A kávéházzal viszonylag leginkább ellátott kerületek azonban mégsem ezek, hanem a Bel- és a Lipótváros: előbbiben már 980, s utóbbiban is 1980 fő jut egy kávéházra. Ezzel ellentétben az inkább kispolgárias ós még inkább proletár arculatú L, IL, IX., X. kerületben 4 — 5000, s Óbudán is mintegy 3000 személy tart el egy kávéházat. De, hogy az aránytalanságok mögött nem csupán az egyes kerületek saját igénye, hanem a kávéházakhoz fűződő igényeknek az egész városból táplált területi koncentrálódása is ott áll, akkor lesz világos, ha a területi vizsgálatot még jobban leszűkítve, a mai Népköztársaság útjának — túlnyomórészt a Nagyköníton belüli szaka, szán — 19, s az őt keresztező Nagymező utcának 3, a vele párhuzamos Király (ma Majakovszkij) 270. Az egykori Édeskúty-féle gyógyvízkereskedés a mai Engels téren