Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

jelennek az ugyancsak kicsinyben árusító fogyasztási szövetkezetek, melyek az év végén tagjaiknak a forgalom arányában visszatérítést fizetnek, valamint, legalább olyan veszélyesen, a nagykereskedelemről szólva már említett áruházak és a tömegfiókos üzletek. Ezek mögött hatalmas tőke áll, s ennek megfelelően erős reklámmal dolgoznak, amellett tömegfogyasztásra számítva, nagy tételekben szerzik be áruikat. így a nagykereskedelemtől jelentősebb pénztári kedvezményeket kapnak, mint a kiskereskedők, ugyanakkor, éppen a mögöttük álló nagyobb tőkére támaszkodva megengedhetik azt, hogy következetesen csak készpénzért árusítsanak, kizárva az olyan hitelengedményeket, amilyenekre a vevőkörét ezáltal is megtartani igyekvő kiskereskedő kényszerül. A kiskereskedő így egyre szorultabb helyzetében csak a verseny minden téren fokozódó kiélezésével tud válaszolni, persze elsősorban már nem a nagytőkés, hanem saját sorstársai viszonylatában. Ekkor jönnek szélesen divatba a tisztességtelen versenyt büntető rendelkezések hiányában az árrombolást leplező hamis végkiárusítások, ,,occasio"-k, a rabatkedvezmónyek ígérgetése stb. sa kíméletlen versenyben a bukásoknak (köztük azonban jócskán a hamis bukásoknak) száma egyre nő. Az, hogy mindezek a kapitalizmus viszonyaira általánosan is jellemző jelenségek Budapesten különösen élesen jelentkeznek, természetes. Hiszen az üzletek ilyen roppant száma már eleve nagy lehetőséget ad a verseny kiélezésére, szemben a kisvárossal, ahol a néhány kis- vagy detailkereskedő többé-kevésbé hagyományos alapokon tud megosztozni a vásárlóközönségen. A fejlődés nehézségeire s egészében meglehetősen szegényes körülményeire ugyanakkor más adatok is utalnak. A 100 kereskedőre jutó alkalmazottak átlagos száma az 1890. évi 262-ről 1910-ig 360-ra nő; a valóságban ez összesen mintegy 32 ezer személyt jelent, tehát összességében aránylag nem kis, az önálló kereskedők számának emelkedésénél nem is kisebb hányadot. De éppen az olyan, legnépesebb, sajátlag kiskereskedelmi szakmában, mint az élelmiszer-kereskedelem, ez a szám már kifejezetten csökken, másutt pedig — olyan nem kevésbé népes ágazatokban, mint pl. a fakereskedelem vagy a fa-, bőr- és díszműáru-kereskedelem — egyszerűen stagnál. A népesebb szakmák közül a textil-, valamint a vas- és fémárukkal való kereskedelemben nő meg az alkalmazottak aránya: mindkettőnél másfélszeresen, míg ugyancsak a városias, polgári igények erősödésére jellemzően — a könyv- és műszerkereskedelemben a növekedés kétszeres. Mivel azonban ezek közül pl. a vaskereskedelemben ugyanúgy, mint a könyvkereskedelemben, s még inkább a textilkereskedelemben, a segédszemélyzet nagy hányada (csaknem 1/4 része) tisztviselő, világos, hogy itt a cégek egy része nagykereskedő vagy legalábbis kiterjedtebb elosztó funkciókat is ellátó szaküzlet, ami a szakmának számszerűleg túlnyomó többségét kitevő kis üzletek alkalmazottakkal való ellátottságát a növekedés magas összszámain belül végül is elég kedvezőtlennek vagy az előző periódushoz mérve éppen még kedvezőtlenebbnek mutatja. A verseny kiélesedése és a kiskereskedő elbizonytalanodása azonban annál is természetesebb, mert a növekvő számú üzlet, úgy látszik, egy — mint már a kisiparról szólva is láthattuk — teherbíróképessógét illetően korántsem arányosan erősödött közönség kegyeiért harcol. Az egy települt kereskedőre jutó népességszám ugyanis korszakunkban sem csökkent, hanem inkább növekedett: az előző korszakot jellemző 85 főről — a válsággal küzdő századforduló 100-as száma után — 1912-ben 92-re emelkedett. Ha ebben kétségtelenül már része volt az egyes nagyobb, a versenyben felülmaradni, fejlődni képes üzletek révén erősödő polarizálódásnak is, az arány még így, ennek beszámításával is jellemző. Mindenképpen még inkább magyarázva, hogy az üzletnyitások növekvő száma mellett a bukások számának miért kellett inkább növekednie - és hogy miért rekedt meg a kiskereskedések jelentős hányada egy elég szegényes anyagivagyoni színvonalon. Elárulva ugyanakkor ezáltal a széles tömegek vásárlóképességének viszonylagos gyengülését is, az előbbiekben a budapesti nagytőke korszakunkban roppant megerősödését bemutató gazdaságtörténeti fejezetünk végén, korszakunkról szólva így először érzékelteti a városon belül korunkra kialakult már áthidalhatatlan feszültségek összességét is. vendéglátó- Talán éppen e feszültségek növekedésével együtt levezetésüknek is erősödő igénye lesz az, ípar ami korunkban még nagyobbra növeli a város különböző vendéglátóipari üzemeinek számát. Mert ha az 1912-ben már 71 budapesti szálloda és 1902 óta új műfajként immár 37 penzió mögött elsősorban Budapest a központi funkciók bővülésével együtt nőtt — főleg belső — idegenforgalma áll is az 1895. évi 128 061-ről az utolsó békeévekre 1912-ben 249 655-re nőtt számú látogatójával, a kávéházak, vendéglők, korcsmák szintjén a vendéglátóiparnak más vonásai lépnek előtérbe. Méghozzá különös tekintettel azokra a sajátos funkciókra, melyeket a társadalom szervezésében e vendéglátóipar más európai nagyvárosénál talán fokozottabb mértékben látott el, ill. kényszerült ellátni: egyrészt megteremtve a társas együttlét számára azt a környezetet, melyet a szűkös és szegényes lakásviszonyok a népesség legnagyobb része számára nem adtak meg, másrészt ezt kiegészítve egyfajta úrhatnámság gyenge — de a valóságban még annyira sem reális - illúziójával, s végül a környezet mozgalmasságával segítve feloldani azt a sajátos magányt, melyet a nagyváros teremt az örömeivel élni szűkös viszonyai