Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Valóban a számok — ha ez esetben az 1890. évi adatok közül az állami statisztika által megállapítottakat fogadjuk el bázisul e húsz év alatt első látásra további jelentős emelkedést mutatnak. A tulajdonképpeni kereskedők száma 60%-kai, a kofák és piaci árusok száma meg éppenséggel a négyszeresére emelkedik, miközben a házalókereskedelem erősen visszaszorul. Ha e két utóbbi jelenségben legalábbis részben a piaci árusítás egyre szigorúbban engedélyhez kötését, ill. a házalókereskedelem egy jelentős részének piaci árussá való átalakulását tehát csupán már korábban is meglevő kereskedőknek most nyilvántartásba vételét, ill. statisztikai átminősítését láthatjuk is (hiszen már 1900-ban 782, 1910-ben meg éppenséggel 1493 nem élelmiszerárusító kofát számlálnak össze), s szempontunkból egyelőre a nem települt kereskedők vizsgálatát mellőzzük is, a tulajdonképpeni kereskedők számának csupán 60%-os fejlődése már nem látszik ilyen nagyszabásúnak: mindenesetre kisebbnek az 1871 és 1890* közötti 19 év 73%-os fejlődésénél. Egybevetve azonban a népességszám korabeli növekedésének mutatószámával, a növekedés már jóval nagyobb arányú — különösen a városiasodás fejlődésére jellegzetes szakmákban. Ha ugyanis az élelmiszer-kereskedelemnek ugyanúgy, mint a textilkereskedelemnek csoportjában a növekedés már nem nagyobb is a kereskedelem önállói létszámának általános növekedésénél, ezeken belül a díszmű-, divatáru- vagy a fűszerkereskedés terén: tehát a legsajátlagosabban városias ízlés és tömegigény kiszolgálására berendezett üzletágaknál az önállók számának növekedése ennél jóval nagyobb arányú. Ugyanígy jellegzetes a vas- és fémipari cikkek kereskedelmén belül a műszakiáru-üzletek számának 22-szeres emelkedése — nem annyira a szám miatt (ami korántsem jelenti az árucikkek mennyiségének hirtelen megnövekedését), hanem legalább annyira a korábban általános jellegű vaskereskedelemben egy ilyen irányú szakosodás az igényektől nyilván ugyancsak nem független gyors kibontakozása miatt is. Utóbbira mutat pl. a 40 varrógép- és kerékpár-kereskedésnek 1910-ben már külön üzletágként való kimutatása. Jellemző ugyanakkor a fejlődés másik pólusán a szatócsok vagy a vegyeskereskedők számának további hanyatlása, a zsibárusok számának 1900 után pedig immár teljes stagnálása. A városiasodott társadalom - 1910-ben lakóinak jóval több mint 1/3-a valódi budapesti bennszülött lévén ennek megfelelő városias kereskedelmi hálózatot igényel. S ha nyilván számos esetben a változás még nem is jelent többet annál, hogy ugyanaz a szatócs fűszeressé változik, ezt már önmagában is jellemzőnek kell tekinteni; már csak azért is, mert a cégér változása után előbb-utóbb az üzlet profiljának is némileg meg kell változnia. Ugyanakkor a nagyváros idénycikkekkel történő közvetlen napi élelmiszerellátása továbbra is jórészt a mozgékonyabb, kis rezsiköltséggel dolgozó, és a vásárcsarnoki rendszer megszervezése folytán áruval is stabilabban ellátott s félig-meddig ugyancsak települtté változott kofák (ha nem az éppenséggel a városkörnyékről bejáró valódi vagy ál-őstermelők) kezén maradt; a nagytőke itt még csak néhány területen, így elsősorban a tejellátásban tudta megvetni lábát. A kiskereskedelem helyzete tehát bizonyos átrétegeződéssel tulajdonképpen stabilizálódni, sőt erősödni látszott. Azonban e fejlődés még korszakunkban sem egészen egyenes vonalú: ezt — mint már az előző periódusban, úgy most is — az üzletnyitások és beszüntetések arányának alakulásán mérhetjük le. Ez a kép ugyanis riasztó. 1896-tól 1910-ig az évi üzletbeszüntetések száma a nyitásokénak sokáig (s általában emelkedő arányban) jóval több mint a felét teszi ki; 1900—1902-ben már 60%, körül jár, úgy jut vissza lassan 1910-re 50% alá (bár még 1908-ban is 60%-ra emelkedett). 1912—13-ban azután — ezek a nagy fellendülés évei egészen alacsony, bár 1913-ban egyelőre csak a nyitások számának az előző évhez képest több mint felére csökkenése már a válság beléptét jelzi. Méreteinek értékelését a világháború hatásainak már 1914-től egyre erősebb érvényesülése akadályozza meg. A kiskereskedelem helyzetére különösen jellemző, hogy a fluktuáció még e kereteken belül is különösen az előbb kiemelt szakmákban éles: némi kivételt itt csak a rőfös, rövidáru és díszműáru szakmákban látunk, ám talán azért is, mert ezekben a vállalkozási kedv az alapítás viszonylag nagy tőkeigénye miatt vagy már aránylag korán alászállt, vagy jobban meg volt alapozva. Éppen e legszegényesebb és így a legtömegesebb igénnyel jelentkező szakmák: vegyes-, élelmiszer-, fakereskedők, szatócsok, de még a fűszeresek esetén is, az üzletbeszüntetések korszakunk alatti aránya soha nem megy le az állomány 50%-a alá. A kiskereskedelem labilitásának azonban ekkor már több, egy-egy válság alkalmi hatásánál mélyebb oka'is'megfigyelhető. Az üzletnyitások magas száma az igények túlbecsülését mutatja, a zárások nagy száma viszont azt sejteti, hogy az így támadt egyre élesebb versenyt a kiskereskedők egyre kevéssé képesek huzamosabb ideig elviselni. A kiskereskedő ugyanis a versenyben üzlethelyiségének egyáltalán nem olcsó modernizálásán túl részint az árak leszállításával, részint a választék bővítésével kísérletezhet csupán; előbbi egy határon túl nem vihető, utóbbi viszont együtt jár tőkéje jelentős részének lekötésével, veszteségi kockázatának növekedésével, mobilitásának elvesztésével. E veszély persze korábban is fennállt, de most az erős verseny már nem enged kíméleti időt. Ugyanakkor korszakunkra konkurrensei között meg-