Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

szetesen most nem egyenletes: a kilencvenes évekkel kibontakozó konjunktúra, mely még a századfordulóig elhatva érvényesül, az akkor bekövetkező válság megszűntével csak a 900-as évek második felétől kezdi újból éreztetni hatását, de immár csaknem egészen a világháború kitöréséig elnyúlóan. A kézműipar E fejlődés során Budapestnek mint Magyarország legnagyobb kézműipari területi koncentszerkezetének rációjának jelentősége továbbra is nyilvánvaló marad, sőt némileg még erősödik. Akár az változásai ipartestületi nyilvántartás adatait nézzük, akár a népszámlálások üzemnagyság szerint csoportosított kimutatásait, a növekedés kétségtelen. A budapesti ipartestületek, melyek 1890-ben a még nem teljesen kiépült ipartestületi szervezetben még csak 7799 mesterről (és 34 347 segédről és 7376 inasról) tudtak, 1897-ben, a már kiépült szervezetben 10 818 mestert, 52 942 segédet és 10 868 inast tartanak nyilván, 1910-ben 14 433 mestert, 59 658 segédet és 15 308 inast, 1912-ben pedig a korszakunkat nyitó 1897. évinek csaknem pontosan másfélszeresét: 15 850 mestert, 80 560 segédet, 17 300 inast. A hivatalos statisztika, mely 1890-ben 1143, 20-nál kevesebb munkással dolgozó ipari vállalkozást tart számon, 1900-ra már 31 771-et, 1910-re azonban csak 35 035-t mutat ki, 25 416-ról 42 046-ra, majd 62 359-re emelkedő létszámú alkalmazottal. A növekedés - akár egyik, akár másik szempontból nézzük is váratlanul nagyszabású: 1890 és 1910 között a vállalkozások számát tekintve egyik kimutatás szerint csaknem kétszeres, a másik szerint éppenséggel háromszoros, s az összes foglalkoztatottak kiegyenlített számát illetően is, mindkét számítás szerint egységesen több mint kétszeres: 125%. Figyelembe véve, hogy a város népessége 1890 és 1910 között mindössze 20%-kal növekedett, ezek az adatok jelei egy, a kézműipari termelésnek is megfelelő teret biztosítani képes gazdasági szerkezet és fogyasztói igényrendszer létrejöttének is. Hogy e növekedésen belül mennyiben kell — s elsősorban ismét a ruházati iparban — az önállóságukat a kooperációt szervező tőkével szemben elveszített vagy a tőke által önállóságukban legalábbis korlátozott kismesterek (ténylegesen kisiparinak tehát immár csak nagyon kétségesen tekinthető üzemformákban dolgozóknak bevonásával különösen is megnövelt) létszámának növekedésével számolnunk, annak részletesebb tárgyalásába felesleges belemennünk. Tény, hogy maga a népszámlálás is Budapesten 1900-ban 3960, 1910-ben pedig már csak 3410 ,,más üzlet részére otthon dolgozó" önálló iparost mutatott ki (ezt azonban a hivatalos körök már 1907-re is kévéseitek, hangsúlyozva, hogy a kisipar legalább 20%-a ténylegesen elveszítette önállóságát). Már e számok is (a statisztikai részletezés szerint) csaknem teljes egészében a ruházati iparból adódván, úgy érezzük, indokolt, ha további számításainkban a statisztikailag önállóak helyére az ipartestületi tag mesterek számát tesszük: ezzel a korrekcióval a statisztikai és az ipartestületi adatszolgáltatás lényegesen közelebb kerülhet egymáshoz. Ez esetben azonban világossá lesz az is, hogy a főváros immár túlnyomó részben valóban kisiparinak bizonyuló többi kézműipari ágában az önállók számának növekedése 1890 és 1910, ill. 1912 között már csak 60, ill. 80%-os. Am az a körülmény, hogy a többi iparág esetén most az ipartestületi tagok a statisztikailag önállókónál különben mindig kisebb száma fejlődik gyorsabban, azt mutatja, hogy ezekben az iparágakban a valódi kisipari önállók száma is bizonyos fejlődésnek indult. Ám még ezzel a korrekcióval is a vizsgálat első tanulsága mindenesetre az, hogy korszakunkban a ruházati ipart illetőleg a bár már nagyüzemi szervezésben, de kétségtelenül még kisipari technikával való termelés nagymértékben megerősödött, sőt az üzemnagyság szerinti vizsgálatok eredményeképpen azt is megláthatjuk, hogy éppen ebben az iparágban az elmúlt tíz év alatt nemcsak hogy igen sok erős, 15 — 20 munkást helyben foglalkoztató vállalkozás keletkezett, hanem minden más szakmánál erősebben megindult a 20-nál nagyobb munkáslétszámú középüzemek szervezése is. A fejlődés érthető: a fogyasztói igények roppant növekedése mellett a megfelelő tőkével rendelkező vállalkozónak a kismesterénél nem magasabb fokú gépi felszerelés ós technológiai ismeretek is elégségesek; neki végül is csupán a munkafolyamat megszervezése marad feladatul. Á mind az önállók, mind a segédszemélyzet létszámát illetően egyértelműen növekedést mutató vas-, fém- és gépiparban korunkra az ipartestületi adatok tanúsága szerint a bádogosok előretörése lesz jellemző; ugyanakkor a kovácsok, bognárok számának hanyatlása és a lakatosokénak nagy megnövekedése. (Ez részben csak látszólagos: a számszerű növekedésben, mint tudjuk, a szerelőknek — köztük a villanyszerelőknek — a lakatosok és puskaművesek jellegzetesen a finomabb, intellektuálisabb szakmát tömörítő ipartestületébe történt átlépése is szerepet játszik. Az új ipartestületben, nyilván már nagy számuknál fogva, egyszerre övék lett a vezető szerep is, amit a másik ipartestületben, a tagság törzsét hagyományosan alkotó még elég nagyszámú kovács és bognár mellett még nem tudtak megszerezni.) Míg egyrészt e két változás ezeknek az iparágaknak még csak kis műhelyekben végzett szolgáltató tevékenységében is a városépítéssel és a technikai fejlődéssel együtt járó növekedésre mutat, másrészt a 10 és kivált a 15 munkásnál többet foglalkoztató műhelyek arányának az iparágon belüli, az