Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

1900. évi 6,7%-ról 9,3-ra, s még inkább munkásaiknak esetében ugyanezen arány 6,7%-ról 9,3%-ra történt emelkedése mindkét iparágban erősen a szűkebben vett kisiparból már kilépni kezdő kisüzemi tevékenység kezdeteire is utal. Olyan jelenségként, mely — a vizsgálat második tanulságaként — már 1890-től megfigyelhető, a város legnépesebb iparágai között a vas-, fémes gépipari szakmáknak már akkor is különleges helyet biztosítva. Ezzel szemben — harmadik tanulságként — az élelmiszeripar az 1890 és 1896 közötti megerősödés után korszakunkra egészében már inkább stagnálást mutat. Az itt összefogott szakmák közül a különben is inkább détail árusítással foglalkozó henteseknél nagyjából még egyenlő arányban növekedik az önállók és alkalmazottak száma, a mészárosoknál már csak az önállók száma nő jelentősebben; a sütőknél a pékek számában következik be a stagnálás, sőt talán hanyatlás is (nyilván nem függetlenül a Fővárosi Kenyérgyár létesülésétől, majd üzembe helyezésétől 1909-ben). A mozgékonyabb cukrászoknál viszont, akik 1906-ban külön ipartestületet alakítanak, most a kispolgári fejlődés új lendületének vetületeként jön létre nagyszámú kis cukrász mű hely. — Ám hogy az élelmiszeripari önállók számának e stagnálása, ill. az ipari tevékenységnek erősödő szétforgácsolódása kisműhelyek között egyúttal csendben erősödő polarizálódást is jelent, azt az üzemnagyság szerinti statisztika sejteti. 1900 és 1910 között a 10-nél több munkással dolgoztató üzemek száma éppenséggel csökkent (47-ről 38-ra), sőt csökkent átlagos munkásszámuk is (18-ról 16-ra). Ez azonban a néhány nagy vágó és a 90-es évektől már dagasztógépeket és gőzüzemű kemencéket is használó legnagyobb pékek (s később majd a hatósági nagyüzemek) helyzetének erősödését, s ugyanakkor a kisebb mesterek sorsának nehezedését is jelenti, kivált az élelmiszerek akkori jelentős drágulásának korában. A vizsgálat negyedik tanulságaként megjelenik a kisiparként visszafejlődő iparág a faipar: az asztalosok, kádárok, esztergályosok ipara. Közülük az asztalosok esete a bonyolultabb; korszakunkban a mesterek már alig emelkedő létszáma mellett a segédek számának roppant zuhanása mutatja a hanyatlást, amit már az inasok számának erősebb emelkedése sem ellensúlyoz. A kádárok és esztergályosok esetén némileg már a mesterek száma is, a segédeké ellenben szinte hihetetlen mértékben csökken (4339-ról 865-re), az inaslétszámnak 69 főre csökkenése pedig azt mutatja, hogy e szakmában már az utánpótlás igénye is hiányzik. Az okok itt is a legvilágosabbak: az igényesebb munka vonatkozásában az osztrák bútoripar hivatalosan sokat emlegetett versenyét a tömegmunkákban jól egészíti ki a nagy fővárosi fakereskedelmi cégeknek a városhatáron kívüli fatelepeire, elsősorban Albertfalván és Újpesten már régóta ráépült, tőkeerős vállalkozások által fenntartott manufaktúra jellegű asztalosipar; a kádár jelentőségét a filoxéra csökkenti le, mert a nagy sörgyárak hordóikat nem kisiparosokkal állíttatják elő. Nem véletlen tehát, hogy Budapest iparosai közül ezután elsősorban és legszívósabb kitartással éppen a budapesti asztalosok igyekeznek termelőszövetkezeteket is létrehozni. Az üzemnagyság szerinti statisztika a faipari üzemek között a 10-nél több munkással dolgozók arányának 1890-től 1910-ig 5,5%-ról (53) 8,3%-ra (89) történt némi növekedését mutatja: bizonyos polarizálódás tehát még az általános hanyatláson belül is megfigyelhető, ha ennek közvetlenül már csak kevéssé oka — inkább külső okok haszonélvezője. Különleges helyzeténél fogva (melynél a vállalkozó külső tőkének legalább annyi szerep jut, mint a ruházati iparban, az ipar szezonjeliege folytán viszont az alkalmazottak létszáma alapján való kategorizálás: kis- és nagyipar szétválasztása még sokkal nehezebb) a kisüzemi építőipar útja is problémákat vet fel. A sajátlagosan és tisztán kisipari tevékenységnek itt általában az olyan szakmákban van még jelentősége, mint a szobafestés vagy a kéményseprés, tetőfedés. Míg azonban a kéményseprői tevékenység, bár kétségtelenül kisipari, de reáljogú ipar, ahol a jogosítványok száma is kötött, és így az új iparűzők száma korszakunkban nem emelkedik, a különleges beruházást ugyancsak nem igénylő szobafestő iparosok száma erősen megnő. A kőműveseké már kevésbé; az építkezés a nagyvárosban már egyre inkább roppant tőkét igénylő vállalkozás, mely maga is — de legfeljebb határozott szakmunkára — foglalkoztat kisiparost, akinek így — hacsak nem húzódik ki az elővárosi övezetben épülő telepek közelségébe — magában a városban csak apró-cseprő átalakítások, átépítések, kisebb tatarozások maradnak. Az üzemnagyság statisztikája nyomán ugyanakkor az építőiparban a 10-nél több munkást foglalkoztató kisipari vállalkozások esetén 1900 (az 1890. évivel azonos számú és munkáslétszámú) üzemei számának 1910-re 48-ról 138-ra való növekedését tapasztalhatjuk, ezen belül nemcsak a 15 munkásnál nagyobb vállalkozások számának is megháromszorozódását (18-ról 55-re), hanem a 10 — 20 munkással dolgozó kategóriák az összmunkás-létszámban való részesedésének 30,8%-ról 40,4%-ra való emelkedését is. Az építő kisiparon belüli erős polarizálódást, benne kismesterek nagyobb vállalkozók által történő foglalkoztatását is világosan mutató ilyen adatok nem meglepőek azonban akkor, ha tudjuk, hogy a munkáslétszám a statisztikában szereplő adatai általában a téli létszámot, mintegy a vállalkozó keretmunkásait tüntetik fel, holott 1897-ben Budapestnek az ipartestületbe tömörült, tehát kisipari színvonalú 36* 563