Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A VILÁGVÁROS ÚTJÁN 1896—1918

Ez a helyzet korunkban sem változott, és így a budapesti értéktőzsde mindvégig döntően a helyi, hazai értékek piaca maradt. Ezek viszont az Wekerle-féle valutareform során hazaáramló állampapírok éppúgy, mint a tőzsdei értékeknek alaptőkében túlnyomó részét kitevő részvények a finánctőke kialakulása során akár felvásárlás, akár alapítás, akár részesedés címén ekkorra már döntő többségükben rég a fővárosi nagybankok kezében voltak. Érdemleges játék, üzletkötés így az értéktőzsdén már nem is folyhatott, hacsak éppen a nagybankok akaratából nem. A tőzsdei értékpapír jegyzés a hazai viszonyok között aránylag magas alaptőkéhez (1 millió, ill. ipari vállalatok esetén 400 ezer koronához) kötött volta — ami azonban még nem automatikusan biztosította a jegyzés engedélyezését is a tőzsdetanács részéről — ugyanakkor (s ugyancsak a nagybankok érdekében) azt is meggátolta, hogy a kisebb tőkeerejű, elsősorban vidéki kezdeményezésű vállalkozások (köztük pl. valamennyi vidéki pénzintézet) értékpapírjai egyáltalán bekerülhessenek az országos gazdasági élet vérkeringésébe. Akár lombardírozásuk, akár értékesítésük ezért csak a szűk helyi piacon bonyolódhatik le — így azután tulajdonosaik hiteligényeiket illetően még inkább az affiliait vállalkozásaikon keresztül a hitelnyújtás kiterjedt hálózatát kiépített budapesti nagybankoknak függőségébe kerülnek, tőkéjüket saját jól felfogott érdekükből ezek vállalkozásai felé irányítják. Nem meglepő tehát, ha már korszakunk elején felhangzik a vád, hogy a nagybankok monopolizálják az értéktőzsdét, hogy a tőzsde a merkantilizmusnak szolgál és a mobil nagytőkének hajtja a kicsinyeket. Felmerül az igény az értéktőzsde mellett a nem jegyzett ,,holt értékek" forgalmának számára is valamilyen országos piac megteremtésére a kérdést azonban éppen a legilletékesebbek, a nagy bankvezérek bölcsen agyonhallgatják. így viszont az sem meglepő, ha 1908-ra már azt halljuk, hogy még a nagybankok sem csak a tőzsdén vásárolják értékpapírjaikat. Mindez végül azt eredményezte, hogy korszakunkra, melyet országszerte a részvényes alapú vállalkozások roppant megszaporodása jellemzett vidéken éppúgy, mint a fővárosban, a budapesti értéktőzsde közvetlen hatóköre már erősen leszűkült és közvetetten sem nőtt jelentősen. Hiszen a nagybankok, s az általuk irányított hitelügy és nagyipar már saját hatáskörükben önállóan tevékenykedtek anélkül, hogy a tőzsde szabályozó vagy szervező funkcióit különösebben igényelték volna. Az értéktőzsde így korszakunkra még inkább a nagybankok monopóliumává lőn, csak periférián engedve némi helyet a magán játéknak és a kis coulissiéknak. Az értéktőzsdén jegyzett értékek számának alakulása előző korszakunk záró éve és 1912, ill. 1913 között világosan érzékelteti a tőzsde közvetlen hatókörének megmerevedését. De ez tükröződik a forgalom kiterjedésének végül is stagnálásában ós ezen felül hosszú időn át zuhanást mutató adataiban is, melyek még az 1910—11. évek (különben az általános gazdasági fejlődéssel nagyon is összhangban levő) átmeneti fellendülésének — a pénztári revirement az 1909. évi 565 millióról 1560, ill. 1604 millióra történő ugrásának — valóságát is megkérdőjelezik. Kivált akkor, ha a nagyjából változatlan számú értékben folyó, most rövid időre hirtelenül megélénkülő üzlet (a már 1913-ra 307 millióra zuhanó revirement) ellenére maguknak az értéküzletben működő tőzsdeügynököknek állandóan apadó létszámát tekintjük, mert ez az 1896. évi 57-ről évről évre megállás nélkül egyenletesen csökken 23-ra. Budapest nagybankjainak a hazai gazdasági élet feletti ellenőrzése így az értéktőzsde irányításának átvételével válik teljessé. Budapest vezető szerepének a magyar hitelügyben végbement ilyen roppant megerősödése természetszerűen nem érezteti olyan közvetlen mértékben hatását a városfejlődésben, mint azt a közlekedési, ipari vagy kereskedelmi centrummá válás során megfigyelhettük. A hitelügyi központi funkciók Budapesten való összpontosulása közvetlenül nem szükségképpen vonta maga után pályaudvarok, rakpartok, raktárak vagy gyárak épülését, nem vonzott Budapestre munkaalkalmakat kereső százezreket. De hatása megvolt, ha másként jelentkezett is. Nem beszélve a városképet nem jelentéktelenül formáló díszes bankpalotákról, a bankok bérházairól, vagy éppen korszakunkban egy összességében már nem is kis létszáméi alkalmazotti réteg kialakulásában vitt szerepükről, a budapesti hitelügy ilyen megerősödése a kor legnagyobb gazdasági hatalmának budapesti összpontosulása révén közvetve mégis csak jelentős tényezőjévé lett a városfejlődésnek: újabb s mindennél erősebb szálakkal csatolva a fővároshoz az ország gazdasági életét. Emellett a bankok jelentős összegekkel adóznak a városnak, tízmilliókkal állnak rendelkezésére kölcsöneinek lebonyolításában, jelzáloghiteleket biztosítanak budapesti háztulajdonosoknak, és naggyá tesznek budapesti gyárakat. Ezt persze megteszik más városoknál is, ha üzletet szimatolnak. De Budapest az, ahol mindennek fejében ha lassanként és áttételesen is, de már érvényesíteni kezdik igényeiket, szavukat a várospolitikában is, annak immár az ő sokfelé elágazó érdekeiknek is megfelelő irányítása érdekében. Éppen ezért, ha Budapest hitelügyének tárgyalását most lezárjuk is, Budapest bankáraival a fővárostörténet e periódusát tanulmányozva az ipar, a társadalom vagy a várospolitika történetéről szólva még fogunk találkozni. Budapest hitelügyének tárgyalását azonban nem zárhatjuk le anélkül, hogy ne térnénk ki a