Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

élet nem korlátozódott csupán e helyi együttesek előadásaira; az ő igényeiknek megfelelve Budapest már a hetvenes években működő könyv-, zenemű- és műtárgyárusítás mellett hangversenyrendezéssel is foglalkozó cégei vagy színigazgatói Budapest dobogóira már a kötném egy legjelentősebb előadóművészét is elhozzák. A kor zenei magasműveltségének e központi funkciójú és a képzőművészettel ellentétben a legkorszerűbb irányokat képviselő helyi intézményei azonban együttesen sem lesznek elég erősek ahhoz, hogy az általuk kifejeződő ízlést valamely hatékony országos normává tegyék leszámítva talán a hangszeres zenei oktatás módszereit és zenei ízlését, mely jc>részt egyre inkább budapesti végzettségű zenetanárok működése és még inkább a budapesti kiadású pedagógiai kottaanyag nyomán vidéken is el fog terjedni. Az a társadalmi réteg, mely életmódjánál, de nem utolsósorban hagyományainál és képzettségénél fogva a zenei magaskultúrának bázisa lehetne, országosan együttesen is csak vékony réteg; területileg pedig erősen szét is sz(5rt az országban: még egy-egy nagyobb vidéki centrumban is csupán elszigetelt kevesekből áll. Néhány vak) ban jelentős és nagy hagyományú polgárvárosban van figyelemre méltóbb zenei élet elsősorban azonban még itt is a templomi zenekarok vagy amatőr kórusok és zeneegyletek körül szerveződve. Repertoárjuk azonban nem igazodik Budapesthez; nem szorulnak annak útmutatására, és saját ízlésüket követve részint a klasszikus európai zenét, részint a posztromantika erősen németes ízlésű ágának zenéjét művelik. Az opera műfaja már csak technikai okokból is ki kell hogy essék hatókörükből. És ha a klasszikus zenében rejlő örök értékek folytán mindez önmagában még nem is lenne káros, kétségtelenül bizonyos szerepet fog játszani annak a zenei ízlésnek konzervatív megmerevítésében, amely a következő korszakban majd a Budapestről elinduló modern zenei kezdeményekkel szembefordulva, a főváros-ellenesség egyik szálát fogja alkotni. A kulturális központi funkcióik és az azokat kiszolgáló és ellátó társadalmi rétegek és szemé- Budapest Ivek azonban nem élnek légüres térben Budapesten: a városfejlődés komplex folyamata — oktatásügye mint már utaltunk is rá — tovább erősíti s ennek során új meg új elemekkel bővíti azt az alsó-és középfokú intézményhálózatot is, mely magának a fővárosi társadalomnak, e társadalom legszélesebb rétegeinek művelődéséről gondoskodik. Megfelelően Budapest népességszáma korunkban oly rohamos növekedésének, és a folyamatosan fejlődő munkamegosztás igényeinek nyomán e népesség sokirányú differenciálódásának, ez az intézményhálózat egyrészt mennyiségileg fog rohamosan bővülni, másrészt országos viszonylatban is szinte elsőnek és legnagyobb mértékben kényszerül rá új típusú, újfajta képesítéseket adó oktatási intézmények létesítésére. A fővárosi lakosság tömegeinek így jelentős mértékben emelkedő művelődési színvonala viszont a nyomában jelentkező sokféle és változatos igényeken keresztül egyrészt vissza fog hatni a központi funkciókat ellátó intézmények által kéj)viselt magasműveltség nem egy elemére is, másrészt pedig jelentősen befolyásolni fogja a sajátos nagyvárosi tömegkultúra kialakulását is. Azét a tömegkultúráét, mely ezután a város központi funkciói által kiépített különböző csatornákon keresztül szétágazva az országban, minden valamely szempontból hason lé) fejlettségre elért vagy afelé törekvő városi társadalomban a tömegkultúra spontán modell jéül fog szolgálni. Ami ebből a komplexusból a közép- és alsófokú művelődés intézményhálózatát illeti, a budapesti növekedés valóban nagyszabású. Az 1873 74. tanévben a fővárosban 67 elemi iskola működött, 385 tanítóval 30 463 tanuló számára. A millennium őszével kezdődő 1896 97. tanévre már 151 elemi iskola 1152 pedagógusa 51 192 budapesti gyermeket tanított. Az elemi oktatás bővülésének e számai az iskolák (125%) és főleg a pedagógusok (147%) számát illetőleg előtte járnak a népességszám 122%-os növekedésének, nyilvánvaló jeleként az elemi oktatás feltételeiben korunk folyamán végbement jelentős javulásnak. Jellemző, hogy e szervezeten belül korunkban a községi fentartású iskolák aránya 54-ről 74, tanulóiké 44-ről 81%-ra nőtt. E népoktatásban azonban korszakunkban e mennyiségi változáson túlmenően más fejlődés is végbement. Egyrészt, ha lassan is, de nagyjából megtörtént a főváros elemi iskoláiban az V- VI. osztályok kiépítése; igaz, hogy mikor ezáltal végül lehetővé vált volna a más irányú továbbképzésben nem részesülő, a népiskolai törvény értelmében tehát ún. ismétlőiskolai oktatásra kötelezett 12—15 éves gyermekek további folyamatos iskolai ellátása, e generációk az ismétlőiskolai oktatás számára gyakorlatilag már elérhetetlenné váltak (hiszen már 1873-ban is csupán 2200, 1884-re meg csak 1700, sűrűn és sokat mulasztó tanulót lehetett bekényszeríteni az ismétlőoktatás padjaiba). így a főváros 1883-ra ennek azoktatási formának erőltetését abba is hagyja. Ugyanígy kényszerül már 1877-re abbahagyni a főváros az elemi iskolák mellett szervezett rajziskolai oktatást is, és azt 1879-ben mindössze öt, viszont szakszerűbb képzést biztosító ún. alsó iparrajziskolában vonják össze. A részvétlenségen azonban ez sem segített, s miután az alsó iparrajziskolai tanulók száma egész Budapestről 834-ről hét év alatt 619-re szállt alá, 1886-ra ezt az iskolatípust is megszüntették. Községi iparrajziskola néven azonban továbbra is fenntartotta a főváros a még Mária Terézia korára visszanyúló, 1879-ben az alsó iparrajziskolák központi, továbbképző „felső iparrajziskolá"-jává emelt régi rajziskoláját a