Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

mint pl. Bulyovszkyné vagy átmenetileg Pálmai lika , az nyugat felé, elsősorban a német nyelvterület nagy színpadai felé orientálódik. Ugyanígy a kor minden, valamit is érő színpadi műve akár magyar, akár külföldi szerzőtől származzék is, először a főváros e két nagy színpadán kerül bemutatásra; innen és az itteni, az ugyancsak Budapestre koncentrált sajtó tudósításaiból megállapítható közönségsikeren lemérve megy ezután tovább vidékre. Éppen Budapest mércéjével és hatásos elemein át magával hozva és tovább terjesztve a nagyváros értékrendjét — újabb tényezőjeként a budapesti ízlés és társadalmi pszichikum: egy nagyvárosi és polgári mérték országos normává válásának. Korszakunkban Budapest szerepe <;s súlya a/ ország képzőművészeti életében tovább erősö- A képződött. A folyamat bázisát döntően itt is bizonyos intézmények budapesti összpontosulása jelen- művészeti ti; ám ezek között a szakmai felsőoktatás budapesti intézményeinek, a még 1871-ben szervezett Rajztanárképző és Mintarajziskolának és a később sajátlagosan művészképzési céllal létrehozott mesteriskolának szerepe még jóval kisebb, mint más területeken. Korunk hazai művészképzésében a müncheni akadémia jelentősége legalább annyira nagy maradt. Budapest vonzóerejét a hazai műkereskedelemnak ugyancsak itt s a korszak végére már néhány nagy tőkeerős cég keretében jelentkező összpontosulása növeli meg. 1885-ben Budapesten még 24, 1896-ra már csak 16 képkereskedőt tart nyilván a Címjegyzék, s az 1884-ben még meglevő 7 régiségkereskedésből 1896-ra csak 6 marad. De nem kevésbé vonzóak a képzőművészek számára a főváros kiállítási lehetőségei, melyek sajtóvisszhangjukkal egy-egy művész nevét az egész országban elterjeszthetik. Mindenekelőtt azonban részint a kiépülő főváros közületi és magánépítkezéseinek dekoratív igényei, részint a polgárság köréből leginkább még mindig a fővárosban várhaté) megrendelések vonzzák a művészeket. E lehetőségekre jellemző a Lötz Károly— igaz, a legjobban foglalkoztatott művészek egyike — által korszakunkban végzett csak nagyobb ilyen nemű munkák felsorolása is: 1873-ban a Vigadóban készít 28 medaillont; 1874-ben a Nemzeti MYizeumban fest allegóriákat és a Lipthay-palota I. emeletét díszíti; 1875- 76-ban az Adámpalotában, az Egyetemi Könyvtárban és a Markó utcai gimnáziumban, 1877-ben a Műcsarnokban, a nyolcvan-kilencvenes évek elején a Bakács téri templomban, az új városházán, a Terézvárosi Társaskörben, a Keleti pályaudvaron és az Operában fest 7iemegyszer hatalmas freskókat és táblaképeket; a kilencvenes évek első felében az Akadémia, a Mátyás-templom, a Ferencestemplom és a Kúria freskóin dolgozik hatalmas honoráriumokért. Ezeknek az igényeknek erejére jellemző, hogy 1880-ban a főváros közgyűlése hazai képzőművészeti célokra évi legalább 4000 forintnyi összeget vétet költségvetésbe „kizárólag hazai művészek által készítendő, s kizárólag a főváros területén elhelyezendő művek" céljára. Az öszszeg felhasználására s általában a hazai képzőművészeti ügyek figyelemmel kísérésére közgyűlési bizottságot küldenek ki, s a közgyűlés felkéri a kormányt a hazai képzőművészet nagyobb anyagi támogatására, a vidéki, főleg városi törvényhatóságokat pedig hasonló intézkedések tételére. Ettől kezdve a főváros állandóan rendel és vásárol hazai művészektől, és -- jellemzően 252. A Népszínház társulata egy népszínmű színpadképében Strelisky fotómontázsán, 1880 körül 32 497