Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

tené a Nemzeti Színházat. Ezt a tervet már a főváros is támogatta telek adományozásával; de miután e jó^fekvésű telket az állam az Opera számára megvásárolta, a magas vételárból az új (a mai-ÍBlaha Lujza téri), kevésbé előkelő fekvése miatt olcsóbb telek árán kívül az épület felépítésének költségei is kiteltek. 1875-ben a Nemzeti Színház szerződésileg átadja az új színháznak teljes népszínmű-repertoárját (és a repertoárral együtt a műfaj két csillagát: Blahánét és Tamásyt is), és kötelezi magát, hogy sem népszínművet, sem operettet játszani nem fog. 1875. október 15-én a király jelenlétében megnyílik az új színház: a fővárosi magyar nyelvű színjátszás immár folyamatos műfaji differenciálódásának első - ha korszakunk végéig folytatás nélkül is maradt — lépéseként; a budapesti külvárosokban játszó különböző rövid életű kísérleteket (pl. a Klauzál téren Miklósy által 1872 végén fából épített 900 személyes Népszínház tevékenységét) ui. programjuk és színvonaluk ismeretében inkább már a tömegkultúra később tárgyalandó körébe kell utalnunk. De már a két nagy színház eredményei is igen világosan megfigyelhetővé teszik a fővárosi lakosság szélesebb, sőt legszélesebb rétegeiben korszakunkon át végbemenő irodalmi, de tágabban: általában közízlésbeli változásokat is. Hiszen csak e két színházban (és hozzáadva a Nemzeti Színház részeként működő Várszínházat is) az egyáltalán nem ritka telt házak esetén összesen egyszerre több mint 2800 főnyi közönség tölthette el esté jót; az Ördög Piluláinak 167 előadása a nyolcvanas évek közepe táján önmagában félszázezer nézőt jelentett abban a Népszínházban, melynél a színjátszás folyamatosságát nyáron a Krisztinavárosi Színkörbe átvitt előadások biztosították. A Nemzeti és Népszínház mellett az akkori város perifériájára szoruló német színház megfelelően a fővárosi nemzeti asszimiláció már vázolt folyamatának — korunkra egyre kevésbé befolyásolhatja Budapest kulturális életét. A valóban kulturált régi német polgári elem öregedő generációinak kihalása, igényes újabb generációinak pedig éppúgy, mint a német kultúrájú zsidó nagy- és középpolgárságnak is — korunkban végbemenő magyarosodása és így a közönségből való lassú kiválása egyre süllyesztette a színház színvonalát; a műsornak egyre inkább gerincét alkotó operett és bohózat uralmát már nem tudják ellensúlyozni a német nyelvterület nagy művészeinek időnkénti vendégszereplései. így azután, mikor a színház 1889-ben leég, az új engedély kiadását megtagadó fővárosi határozat már nem okozott különösebb társadalmi emóciókat; a német nyelvűnek megmaradó színi igényeket — immár ezek színvonalára is jellemzően — a Városligeti Színkör és a részben még német orfeumok ki tudták elégíteni — a magasabb igények számára pedig az esetenkénti Bécsbe utazás lehetősége még mindig nyitva állott. Budapest színi kultúrájában a német elem hanyatlása már az intézmények szintjén is érezhetővé, s így maguknak az intézményeknek hanyatlása is feltartóztathatatlanná válik. Természetes, ha a tudományban és az irodalomban megfigyelt mozgás megfelelőjeként Budapest már csak e két nagy befogadóképességű, viszonylag (kivált a Népszínház) technikailag is jól felszerelt, folyamatosan és nagy társulattal játszó színháza az egész országból Budapestre fogja vonzani a legjobb színészeket éppúgy, mint a színpadi írókat is. A Nemzeti Színház és a Népszínház nagy színészei közül nem egy jön vidékről - innen azonban vidékre önszántából még másodrendű színész is egyre kevésbé szerződik. Ha pedig valaki tovább lép -251. Az 1913-ban lebontott Nemzeti Színház Rákóczi úti bérházba beépített épülete 1880 körül (Szkalnitzky Antal)