Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

maradt 1872. évi törvény valójában nagyon is tág lehetőségeket biztosított az autonómia számára. Arról nem is beszélve, hogy éppen korszakunkban egyes ügykörökben a fővárosi I közgyűlés tudatlanságból vagy kényelmességből önként alakított ki egy autonómiáját korlátozó, vele szemben a miniszternek a törvényben nem is említett előjogokat biztosító gyakorlatot. Ugyanakkor az idő előrehaladtával, a várospolitika válságjeleinek kibontakozásával együtt a reform igények és az őket kielégíteni akaró reformjavaslatok szükségképpen egyre jobban szembekerülnek majd a közgyűlésben képviselt egyes rétegek érdekeivel: akár a nagy létszámánál fogva eleve tárgyalásképtelen (még szerencse, hogy teljes létszámban jóformán soha nem ülésező) közgyűlés taglétszámának több reformjavaslatban is visszatérő csökkentéséről, vagy a virilizmus súlyát mérséklendő a virilis helyek 1/4-ét a tudományos és kulturális élet hivatalos szerveinek képviselőivel betölteni kívánó javaslatokról van is szó. így azután a hatalmi viszonyokat illetőleg a világháborúig minden a régiben fog maradni, és a valamennyire is lényeges változtatások már nem az önkormányzat, hanem a szűkebben vett városi igazgatás vonalán következnek be. Ám, ha - bár mint láttuk, 1892-ben, végül is a dualizmus államszervezetének logikus, csak A városkorábban még nem érvényesített következményeként. Budapest a Monarchiának Béccsel minden- igazgatás ben egyenrangú, tehát nemcsak fő-, hanem székvárosa: második székesfővárosa lőn — a városi szervezete önkormányzat kitágítása elmaradt is, a városi adminisztráció, szervezet és ügyvitel reformjának szinte állandósuló, a városfejlődéssel újra meg újra jelentkező igénye már nem tűrhetett több halasztást. Mert ha a hazai fejlődésnek a nagybirtokosság és a nagyburzsoázia érdekszövetségén nyugvó alapjába Budapest autonómiájának ilyen korlátozottsága még sokáig jól be volt is illeszthető, e korlátokon belül az 1873-ban kialakított belszervezetnek a városfejlődés során egyre több helyen érezhetővé váló tökéletlenségei már éppen a főváros az egész hazai fejlődés szempontjából döntő jelentőségű funkcióinak jobb elláthatása érdekében is általában eredménnyel követelték a szervezetnek a szükséghez képest már mindig végre is hajtott — átalakítását. Budapest városigazgatása alapjaiban korszakunkon végig a szervezési szabályrendelet rendszerében és előírásai szerint alakult, melyet a városegyesítési törvény 134. szakaszában foglaltaknak megfelelően, a törvény meghozatala után, 1873 első felében a három város küldöttjeiből alakított ún. 34-es bizottság készített el és az admhiisztráeióikban ekkor még különálló városok küldötteiből alakult közös közgyűlés hagyott jóvá. E szabályozás mindenekelőtt (a törvénnyel azonos módon) meghatározza a főváros tisztviselőit. Ezek: a polgármester, az alpolgármesterek, a tanácsnokok, a főjegyző, a tanácsjegyzők, a kerületi jegyzők, a főügyész, az ügyészek, a főmérnök, a főorvos, a kerületi orvosok, a főszámvevő és a főlevéltárnok; ezeket az állásokat a törvényhatósági bizottság választással hét évre tölti be, kivéve a főlevéltárnoki állást, melyet élethossziglanra választással töltenek be. Az ezek alatt álló városi alkalmazottak több szakágazatban oszlanak meg: a fogalmazói szakban, a szakhivatali szakban, a kezelő és segédszemélyzeti szakban; ezekben a tanács élethossziglani választással tölti be az állásokat; de ha az itt dolgozók közül valaki már a tisztviselői kategóriába lép át, választás alá kerül, és ennek érvénye már csak hat évre terjed, utána új választás szükséges. Élethossziglan nevezik ki a szolgákat. A szabályozás kimondja, hogy fel- és lemenő rokoni, valamint első fokú sógorsági kapcsolat alá- és fölérendelt személyek viszonylatában mindenhol tilos; az ilyen helyzetet áthelyezésekkel kell kiküszöbölni. Kimondják továbbá, hogy a fővárosi alkalmazottak közül senki nem lehet pénzintézetnél vagy egyéb másnemű vállalatnál elnök, igazgatósági tag vagy más ehhez hasonló funkcionárius. A szabályozás ezután a törvénynek megfelelően állapítja meg a polgármester hatáskörét, kiemelve, hogy ő a tanács elnöke. A vármegyéktől eltérőleg tehát a törvényhatósági jogú városokban és Budapesten a végrehajtó apparátus élén nem az alispánhoz hasonló egyszemélyi vezető, hanem kollektív testület áll, melynek egyes tagjai a városi igazgatási apparátus egyes nagy csoportjainak, az ügyosztályoknak élén állanak. A tanácsi központi adminisztrációban a szabályzat ui. ügyosztályok alakítását írja elő. Tíz ügyosztályt állítanak fel: ezek a jogügyi és személyzeti ügyosztály; a középítészeti; a magánépítészeti, felmérési és szabályozási; az árva-és gyámügyi; az adó- és illetékügyi; az egészségügyi; a pénzügyi és gazdasági; a tanügyi; az ipari, rendészeti és szegényügyi, és végül tizediknek a katonai ügyosztály. Egy-egy ügyosztály élén tanácsnok áll, a polgármesteri titkárságnak (mintegy elnöki osztálynak) az élén a főjegyző. Beosztottjaik a tanács jegyzők; ezek alatt állnak a tollnokok és a fogalmazógyakornokok (a két utóbbi a mai előadói, segédelőadói kategóriának megfelelő funkció). A tanácsnak kihelyezett, a kerületekbe telepített szervei az elöljáré>ságok. Az elöljáróságok élén kerületenként egy-egy elöljáró áll, mellette 4 — 8 esküdt és a pót-esküdttagok. Ezek az állások azonban afféle társadalmi félállások; nem teljesen függetlenítettek, viselőiknek civil foglalkozásuk is van, és ennek megfelelően nem fizetést, hanem tiszteletdíjat kapnak. A tulajdonképpeni szakigazgatási munkát kerületenként egy-egy jegyző végzi, mindössze egy-két írnokkal; ezekhez kerületenként egy-egy kézbesítő és egy-egy szolga csatlakozik. 30* 467