Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

A polgárság Nyilvánvaló, hogy ennek az itt bemutatott, a polgári középrétegektől a kispolgárság szegéalso halara n

y

e

bJb

kategóriáiig kiterjedő társadalomnak s mindenekelőtt a számára megnyíló életmódnak jobb megismerése szempontjából elsősorban a legalsóbb, mivel legszámosabb, már a kispolgárságból kikerült elemek színvonalát kell tanulmányozni: milyen is volt ténylegesen az a legszerényebb és nyilván legáltalánosabb színvonal, amely mellett valakit még a társadalom egyáltalán hajlandó volt politikai jogok gyakorlásához hozzáengedni, s így polgárnak elismerni ? A választói névjegyzékek foglalkozási megnevezései csak igen ritkán és csupán egy rétegnél teszik lehetővé az életmódot meghatározó jövedelem pontos megállapítását: a közalkalmazottak esetén. A jegyzékben előforduló legalacsonyabb közalkalmazotti kategóriákat általában az írnokok és a tanítók népesítik be. A főváros 1873. évi illetményszabályzata szerint a XVIII. osztálynak megfelelő legalacsonyabb írnoki kategóriában (melybe ekkor 45 írnok, 13 adóvégrehajtó-segéd, 3 vásárigazgatósági írnok, 28 vámfelügyelő, 14 halottkém, valamint 2 kertész és 3 útfelügyelő tartozott) az illetmények évi 600 forintot tettek ki, melyet 150 forint lakáspénz egészített ki. 1876-ban ennyiben állapították meg egy három éve működő tanító fizetését is. Ez az illetmény és a lakbérpótlék 18 éven át — gyakorlatilag tehát korszakunkon végig - érvényben volt, mint a polgárinak elismert életforma legalsóbb fokozatának anyagi alapja — időközben azonban a bontakozó drágaság (ismertetésére később még visszatérünk) ennek az összegnek értókét már erősen leszállította. A város ekkor, 1894-ben az alacsony fizetésű alkalmazottak számára 14%-os drágasági pótlékot rendszeresített, ennyiben ismerve el a drágulást, de ekkor már az így 741 forintra emelkedett alapfizetés is elégtelennek bizonyult. 1895-től kezdve ezért új státusokat és illetményeket szerveztek: ennek legalsó határán a legszerényebb írnoki fizetés 1400 korona évi illetményből és 600 korona lakáspénzből állt össze: a korábbi 1782 koronának megfelelő 891 forinthoz képest jelentős, 218 koronás emeléssel. A tanítók kezdőfizetése azonban ennek már alatta maradt, igaz, hogy automatikusan lépve előre, hat év után ezt az összeget jövedelmük 100 koronával már meghaladta. Évi 750 forint, vagyis 1500 korona, mely csak korszakunk legvégén emelkedett 2000 koronáig: havonta tehát összesen 166 korona — kb. ez jelentette a polgári lét legalsó kategóriájának megfelelő jövedelmi alapot, természetesen azonban csak közalkalmazottak esetén, akiknél a választójog elnyeréséhez alacsonyabb illetmény is elégségesnek bizonyult. A polgári, illetve a kispolgári lét, életszínvonal ettől az alaptól felfelé nyílt meg. Ami ettől lejjebb, alacsonyabb jövedelem volt: ott torlódtak a választójog sáncai közé történő bebocsáttatásukra várva a kispolgárság legalsó, illetve a kispolgárságba fölemelkedni készülő társadalom legszélesebb rétegei — és a proletariátus. Úgy véljük, a kialakult polgári társadalomszerkezet legjellegzetesebb vonását, azt, hogy még a cenzus erős korlátai között is polgárnak minősített rétege túlnyomó részében a vagyoni-jövedelmi szempontokból a legalacsonyabb szinten épül ki, ezek az adatok teljes mértékben igazolják. A millennium koráig Budapestnek magatartásában és igényeiben a polgár funkcióit ellátó társadalmi rétege túlnyomó többségében ilyen szegény kispolgárként vagy még a kispolgárság színvonalát is éppen csak elérő társadalmi rétegként áll előttünk. Magyarázva ezzel sok mindent, ami a városfejlődés következő periódusában várospolitikában és országos politikában éppúgy, mint a kultúra vonatkozásában is uralkodóvá vagy legalábbis jelentős tényezővé fog válni. A választó- A polgári rétegek kialakulásának a választójogosultak számának növekedésén lemérhető jogosultak folyamata korunkra lassan már megfigyelhetővé válik a várost körülvevő, most alakuló elővárosi ^fzama övezetben is. A folyamat persze nem egységes, még annyira sem, mint Budapest kerületeiben. övezetben Hiszen az övezet egyes településeinek gazdasági bázisa és így jellege is igen eltérő: parasztfalvak váltakoznak telepekkel és néhány hagyományosabb, sajátosan alakult profilú egykori mezővárossal. Egészében azonban a növekedés arányai már azonosak a fővároséval: az 1881 és 1898 közötti 18 esztendőben a választójogosultak össz-száma az övezetben is pontosan megkétszereződik. A fejlődésnek részleteiben nagyon is eltérő, egészében mégis azonos arányai mögött így az egyes helységek egymáshoz viszonyított fejlődésének igen erős polarizáltságát kell sejtenünk. És valóban, a választó jogosultak számának alakulását településenként bemutató táblázatunk is ezt igazolja. A választójogosultak Újpesten háromszorosára, Rákospalotán két és félszeresére, Kispesten nyolcszorosára növekvő számával szemben, melyek együtt az övezet választójogosultjainak csaknem egész többletét kiteszik, a többi helységben a század végén még teljes stagnálást látunk. A magyarázat világos: csak az említett helységek adottságai voltak olyanok, hogy már ekkor lehetővé tették a hagyományos falusi földtulajdon mellett mozgékonyabb, sajátlagosan polgárias vagyonalapok (háztulajdon) szerzését, vagy még inkább a tőkés társadalomra jellemző foglalkozások hordozóinak: iparosoknak, kereskedőknek,^ alkalmazottaknak vagy éppenséggel értelmiségieknek nagyobb számban való letelepedését. Újpest választójogosultjainak kereken 1300 főnyi növekedésében a földtulajdonnak már semmi szerepe sincs, Rákospalotán is elsősorban a házbirtokok révén nő a választójogosultak száma: nem paraszti életformájú, nem mező-