Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

még mindig csak 5,8%. Lehetséges persze, hogy ebben bizonyos szerepet játszik a'magán az övezeten belüli vándorlás is, annak azonban kimutatása lehetetlen, de racionálisan sincs indoka. A városkörnyék Budapestre és Pest megyére gyakorolt szívóhatása mellett persze az ország többi részéről érkezők aránya is még mindig elég magas. Világos azonban, hogy az ilyen bevándorlás a származáshelyeket illetően már sokkal szétforgácsoltai)b képet mutat. Adataink a város peremére bevándorlókat elbocsátó többi megyéről nincsenek, de nincs okunk feltételezni, hogy az nem követi a bevándorlás országos irányait. A népességnek ebben az elővárosi övezetben 1880-ban mintegy 17%-a származik Budapesten és Pest megyén kívülről; ez az arány 1890-re is csak 26, s a századfordulóra is csak 32%j-ra emelkedik jellemző eltéréssel Budapesttől, ahol e kategória aránya már 1880-ban is 39% volt. Nem kevésbé jellemző, hogy ezt az átlagos arányt ismét a telepeké szárnyalja túl: Albertfalváé, Kispesté, Újpesté és Erzsébetfalváé — s ha a parasztfalvak esetén valamilyen hirtelen emelkedést találunk ebben az arányszámban, ott egy telep kezdődő alakulását figyelhetjük meg: Cinkota vagy Rákoskeresztúr már vizsgált népességszám-emelkedésében nagy szerepük van az ország távolabbi részeiről az ekkor alakulni kezdő telepekre érkező bevándorlóknak. Egészen sajátos jelenség Csepel esete, ahol az 1890-es években nagy arányokban kibontakozó iparosodás egyelőre és hirtelen közvetlenül a falu népességszámának gyors és nagyarányú emelkedéséhez vezet. Az elővárosok benépesedésének ilyen egyenetlenségei mintha arra is utalnának, hogy e korban a városba szivárgásnak még kétféle típusával állunk szemben: a távolabbról érkezővel, melyet elsősorban már közvetlenül a városfejlődés által teremtett lehetőségek vonzanak, s mely egyenesen a városba, ill. a telepekre törekszik — s egy közelebbről érkezővel, melyet még erős szálak kötnek a falusias életformákhoz, ha már érzi is a város közelsége által e vonatkozásban is megnyíló előnyöket; ezek az elemek a falvakba húzódnak, ahol a meginduló parasztpolgárosodási folyamatnak válnak lényeges elemeivé. Egészében olyan kérdés ez, melyre az árnyaltabb választ már a társadalom egészének vizsgálata kell hogy megadja, s mely a városkörnyékre irányuló bevándorlás forrásainak az eddiginél sokkalta mélyebb feltárását és elemzését igényli. A fenti kérdésre azonban bizonyos választ már akkor is kapunk, ha Budapesthez hasonlóan — most az elővárosi övezet településein is vizsgálat alá vesszük a nem- és kormegoszlást mutató számokat. A nemi megoszlásról jelenleg csak sommás adatok állnak rendelkezésünkre, de ezek is elég határozottan mutatják, hogy az övezetben a Budapest polgári népességére 1869-et kivéve oly jellemző, feltűnően magas nőtöbblet sokkal kisebb mértékű (1869-ben 1004, 1880-ban 1040, 1890-ben ugyancsak 1040 és 1900-ban is csak 1041 míg Budapesten ugyanezekben az években az arány 974, 1073, 1076 és 1082). Ennek elég világos magyarázata a városra jellemző nagyszámú, sajátlagosan női házi cselédség hiánya - a budapesti igényekhez képest a falvaké elenyésző. Az a körülmény azonban, hogy legalábbis 1900-ra a korosztályok budapesti arányától eltérőleg az ott 51,5%-ban képviselt 15 40 éves korcsoportot az övezet népességében már csak 40%-ban találjuk (míg a 15 éven alattiaké, mely Budapesten 26%, itt 37,7%-ot tesz ki), azt sejteti, hogy az övezetben a családos elem jóval erősebben van képviselve, mint Budapesten; sőt, még talán azt a feltevést is megkockáztathatjuk, hogy a Budapestről kiáradó eleinek is elsősorban a többgyermekesek csoportjából kerültek ki : olyan feltevés, mely ilyen módon némileg indokolja a nőtöbblet csekélyebb arányát is. Ugyanerre mutat az az ugyancsak 1900. évi adat is, mely szerint a 15 évnél idősebb népességnek az elővárosi övezetben (szemben Budapest 46,3%-os arányával) csupán 30%-a nőtlen vagy hajadon, s a budapesti 44,8% helyett itt a népesség 60,2%-a él házasságban. Az átlagtól az eltérések településenként meglehetősen csekélyek: néhány kevésbé népes helységet érintő kivételtől eltekintve kb. 1,5%, ami együttesen elég világosan érzékelteti, hogy az övezet népességére bizonyos szempontból stabilabb viszonyok jellemzők, mint a fővároséra. Az övezetbe költözés (akár a városból, akár a városba törekvő tendencia eredménye) egyes rétegek esetén inkább bizonyos szerény anyagi-társadalmi stabilizálódással vagy stabilitással áll kapcsolatban; ezt az itteni településszerkezetre már ekkor jellemző kis ingatlantulajdon bírása mint az itt-lakás egyik előfeltétele is igazolni látszik. Korszakunk végéig az így alakuló demográfiai arculat az elővárosi övezet és kivált a telepek lakosságában a kispolgári lét, ill. annak alsó határai felé törekvő elemek egyre növekvő szerepét sejteti. Budapest szívóhatása azonban egy harmadik, a város körül húzódó még tágabb s egyelőre még csak rendkívül bizonytalan körvonalú övezetben is megvizsgálandó: abban az övezetben, melynek határait majd minden esetben a fő vasútvonalak vagy a Duna mentén sorakozó falvakon át északon Vácig és Tahitótfaluig, keleten a Tápió vidékig, Maglódig, dél felé Taksonyig, Tökölig, nyugat felé Torbágyig érő küllők tartják kifeszítve. E határon belül 50 község lélekszámának alakulását vizsgálva: 1869-ben kb. 92 ezernyi összlélekszámuknak 1880-ig 98, 1890-ig 110, 1900-ig pedig 132 ezer főre való emelkedését láthatjuk. 1869 lélekszámát 100-nak véve: 106, 120 és 144-nek megfelelő mérőszámmal kifejezhető emelkedés ez. További A városkörnyék népességszámának alakulása