Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

töltötték be; 1880-ra az újonnan belépő Bács-Bodrog megye bevándorlóinak létszámával már túlhaladja Hontot; 1890-re pedig ezenkívül Nógrád, Vas és Győr is megelőzi már nemcsak Hontot, hanem Hevest is. Heves, Liptó és így a csoport rangsorának legvégére szorult Hont megye közé pedig Trencsén, Zala, Somogy és Szepes megyék is belépnek. A nagy számok azonban, melyek a város népességszám-növekedésének fő forrásait mutatják, nem minden esetben jelentik az elvándorlottaknak a megye egész népességéhez viszonyítottan is hasonlóan magas hányadát — a város egy adott területre gyakorolt tényleges szívóhatását pedig elsősorban ez az utóbbi adat képes érzékeltetni. 1890-ben e szempontból nézve végig Magyarország térképét, azt látjuk, hogy a főváros vonzóereje távolról sem azonos minden irányban, és lakosságuknak Budapestre küldött hányadát tekintve a főváros körül nem képződnek az egyenlő arányúakból álló koncentrikus körök. A legnagyobb, legszélesebb a főváros szívó hatása nyugat felől: Fejér megye mellett Pest dunántúli részeiből, Esztergom, Komárom, Veszprém és Győr megyékből; valamennyi 1890. évi népességének legalább 5 (de Fejér közel 10) százalékával adózott Budapestnek. Északról ehhez az övhöz Hont, Nyitra, Nógrád, Bars övezete csatlakozik, ám már csak 3,8 —2,8%-kal; tőlük ismét elkülönülő együttest alkot Liptó, Árva, Turóc népességének 5,9, ill. 5,4%-át Budapestre küldő csoportja. Dél felől csak Pest megye alföldi részei adnak nagyobb arányban bevándorlókat Budapestnek. Ezeknek a megyéknek Budapestre vándorló lakosai emelik 1880 és 1890 között a 10 ezer lakosból a fővárosba vándorlottaknak átlagszámát a Duna bal partján (a mai Nyugat- és részben Közép-Szlovákiában) 234-ről 307-re; jobb partján, a Dunántúlon 183-ról 282-re; a Duna—Tisza közén pedig 176-ról 269-re. E szívóhatás határvonalai (részben már e nagy tájegységeken belül is) helyenként nagyon élesek: meglepően csekély a Dunántúlon már a Balatontól délre eső megyékben (Somogyban: 0,9, Baranyában: 1,4), ugyanígy az északi hegyvidék keleti felében (a már idesorolt Szepes megye kivételével), még kisebb a Tiszántúlon (0,7%), a Tisza—Maros szögében (0,6%); Erdély felé haladva ez az amúgy is csekély arányszám csak tovább csökken. Mert Erdélyből még a legerősebben képviselt Kolozs megye is népességének csak 0,7%-át küldi Budapestre, Erdély egésze pedig átlag csak 0,3%-ot. Horvátország átlaga még ennél is kisebb. A kép világosan utal a városba áramlás változatlanul legfőbb mozgatóira: a Dunántúlról és Kisalföldről a nagybirtoknak az agrárnépességet menekülésre késztető szorítása; Liptó, Árva és Turóc megyékben a földnek iparral nem emelt csekély eltartóképessége indítja útba az embereket Budapest felé. Jellemző, hogy az Alföld északi peremének iparosodni kezdő vidékéről az elvándorlás már teljesen jelentéktelen; Erdély esetében viszont nyilván a távolság, és a román lakosságnál a városnak a szlovákok számára már nem, de számukra még szokatlan nemzetiségi és kulturális viszonyai s a falusi közösségek még a kapitalizmustól kevésbé érintett lassú bomlása csökkentik az áramlás erejét. De már ezeken az egyelőre még érintetlennek látszó területeken is megfigyelhető a város szívóhatásának növekedése, ill. az arányok bizonyos változása. Ha a tájegységenkénti átlagszámok e tíz év alatti emelkedése a Duna bal partján már csak 31% (Liptc)ban pl. meg is áll a Budapestre irányuló emigráció), meglepő, hogy 1880-hoz képest a Budapestre költözők számának a Tiszántúlon már 73,2, Erdélyben pedig 128%-os, vagy a Dunántúl egyes megyéiben, pl. Somogy megyében (107,4) ugyanilyen magas arányú növekedését észleljük. S ha e viszonyszámok mögött most ténylegesen még csak csekély számú tömegek állnak is, az arányok gyors emelkedése már jelzi a város szívóhatásának kialakulni készülő újabb irányát, s esetleg azt, hogy Amerikát pótló funkcióit Budapest bizonyos területek vonatkozásában a század végére már elveszítette. Ezekről a részekről ekkor már a valódi Amerika felé fordul a kivándorlás iránya. Nem kevésbé tanulságos megvizsgálni, hogy a bevándorlók mennyiben voltak előző lakhelyükön is városlakók. Nos, 1890-ben Budapest városból érkező bevándorlói közül — részben teljesen összhangban a bevándorlás általános irányainak tendenciájával - Székesfehérvár (3730), Pozsony (2609), Kecskemét (2488) és Újpest (2179) vezetett — tehát azoknak a területeknek egyes városai, melyek különben is sok bevándorlót adnak a fővárosnak: Pest, Fejér és Pozsony megyék. Legalább annyira jellemző azonban, hogy ezek mellett igen jelentős számú városlakó olyan országrészek városaiból érkezett, amely országrészekből különben csak igen kis számban érkeztek bevándorlottak. Az e tájakról bevándoroltak nagy részét tehát e tájak városainak lakói teszik ki. 1880-ra sorrendben Szeged 1941, Miskolc 1602 (ez az egész Borsod megye bevándoroltjainak csaknem fele), Arad 1363, Nagyvárad 1344, Debrecen, Kassa, Pécs, Temesvár 1000- 1200 közötti számú bevándorlót adott Budapestnek; megyéik bevándoroltjainak mintegy 1/3- 2/5 része ez. Vannak viszont továbbra is távolmaradó területek, városaikat illetően is: Sopron 873, Kolozsvár már csak 807, Brassó 218, Zágráb éppenséggel csak 137 fővel szerepel Budapest népességében. Az élen tehát a nagy, elsősorban gabona- vagy borkereskedő városok járnak; jellemzően csatlakoznak hozzájuk az Alföld olyan, ugyancsak terménykereskedelmi centrumai, mint Kiskunfélegyháza, Hódmezővásárhely, Makó, Szabadka, Szentes. Feltűnő viszont a Dunántúl és a Felvidék ez utóbbiakhoz hasonló típusú városainak