Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Spira György: A FORRADALMI ORSZÁG SZÍVE 1848—1849

8. Nyáry Pál. Barabás Miklós litográfiája, 1848 rült sor, amennyiben itt a helybeli liberálisok két hangadója, a valaha éppenj Petőfi körül mecénáskodó Tóth Gáspár, az ismert magyar szabó-mester meg a város főjegyzője, a Rottenbiller baráti köréhez tartozó Kacskovics Lajos azt is ünnepélyesen kinyilatkoztatta — s immár a polgárság egészének a nevében —, hogy ha a megyei választmány állásfoglalásához nem csatlakozik a középponti választmány is, akkor a polgárság egyszersmindenkorra hátat fog fordítani az átalakulás ügyének. És a középponti választmány természetesen hallgatott is az intő szóra.22 Amiben nyilván nemcsak a márciusi fiatalok meghasonlásának volt már része, hanem annak is, hogy a polgárságon viszont most valóban példátlan egyetértés lett úrrá és a Habsburgellenesekként számon tartott Tóth Gáspárok mögött most valóban felsorakozott a Habsburg-barátokként ismert polgárok zöme is. Ami egyáltalán nem volt véletlen. Hiszen a liberális és az udvarhű polgárok korábbi ellentéteinek szükségképpen háttérbe is kellett szorulniuk most, amikor az udvar egyszerre — s látszólag önként — csaknem mindent teljesített a liberálisok korábbi követelései közül. Amint szükségszerű volt az is, hogy most, amikor a forradalmi törekvések egyre nagyobb veszéllyel látszottak fenyegetni a polgárság egészét, polgárainkban mindinkább megerősödjék valamennyiük érdekközösségének tudata. S amint nemkülönben szükségszerű volt, hogy most, amikor a forradalmi elemek elleni harc fő terhét éppen a polgárság liberális kisebbségének a hangadói vállalták magukra és éppen ők vállalhatták is magukra legkönnyebben (minthogy őket, a polgári átalakulás ismert hívei lévén, egyelőre a forradalmi elemek sem vádolhatták ellenforradalmisággal), a polgárság konzervatív többségének is éppen e liberálisok mögött kellett felsorakoznia. Ámbár ehhez mindjárt azt is hozzá kell fűzni, hogy a polgárság belső ellentétei mindazonáltal csupán háttérbe szorultak ekkor, teljesen semmivé azonban továbbra sem lettek. S ennek a jelei szintén megmutatkoztak ezekben a napokban — kivált Budán, ahol a forradalmi elemeknek a polgárságra nehezedő nyomása kisebb volt, mint Pesten, s ahol ezért a belső ellentétek tompítására irányuló törekvés nem is hathatta át a polgárságot annyira, amennyire a Duna balpartján. Sőt Budán éppen március végén és április elején bontakoztak csak ki igazában a belső ellentétek, éspedig a — főleg az ingatlantulajdonból élő budai polgárokra, valamint a nagyszámú itteni közhivatalnokra támaszkodó — városi tanács meg a választottpolgári testületben ugyan többséggel rendelkező, de a város igazgatásába érdemleges beleszólással ennek ellenére is aligalig bíró helybeli kézművesek ellentétei: az iparosok egy a tanács részéről — igaz, nem alaptalanul, hanem szédelgései miatt — évek óta sok meghurcoltatásnak kitett vízivárosi ácsmester, Karl Jakobson vezetésével ismételten tüntetéseket rendeztek a magisztrátus ellen a városigazgatás demokratizálásának jelszószerű követelésével (és a polgári átalakulás által létében fenyegetett céhes kézműipar hathatós körülbástyázásának tényleges célzatával), s felvonulásaikkal jókora izgalmat keltettek is a városházán, ha eredményt egyelőre annál kevesebbetértek is el.23 Amint felszínre törtek ekkor — és szükségképpen éppen ekkor törtek felszínre — (de azután úgyszintén a régiben maradtak) azok az ellentétek is, amelyek meg a budai polgárság egészét fordították szembe a pesti polgársággal, s amelyeknek a gyökere Pest 1848 előtti rohamos gazdasági fellendülésében rejlett. Ennek a fellendülésnek a jóvoltából ugyanis Pest jelentősége egyetlen félévszázad leforgása alatt messze fölébe nőtt Budáénak. S a budaiak egészen 1848-ig éppenséggel v.gasztalhatták magukat azzal, hogy ha gazdasági síkon többé nem versenyezhetnek is Pesttel, változatlanul ők adnak otthont a helytartótanácsnak, a kamarának meg egy sor egyéb országos hatáskörű hivatalnak s ezért mint Magyarhon első tisztviselővárosának a lakói továbbra is tisztes és biztosított jövőnek néznek elébe. A forradalom azonban ettől az utolsó reményforrástól is egyszerre megfosztotta őket, hiszen a feudális kormányszékek fölött megkondította a lélekharangot, s ennek fejében semmiféle kárpótlást nem ígért Budának, sőt éppen Belharcok a polgárság kehelében