Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

hogy egyrészt segítségével Budapest akár régi, akár sajátlagosan e folyamat során létrejött hitelintézetei s a vezetőségükben helyet foglaló j budapesti nagyburzsoázia hallatlanul megerősítik [befolyásukat a hazai gazdaság felett, másrészt^e behatolás nagyban hozzájárul ahhoz is, hogy a kapitalizmus ellentmondásainak ; Magyarországon legjellegzetesebb 'hordozójává és megtestesítőjévé maga a város váljék: csodálat, irigység, ele gyűlölet tárgyává és színhelyévé is. Olyan érzelmekének, melyek majd a következő korszak még erőteljesebb fejlődése által még tovább erősítve, a hazai kapitalizmus megdöntésének első nagy kísérletében is nem csekély szerepet fognak játszani.3 138 — 139. Budapest nagy bankemberei és vállalkozói: Hatvani Deutsch Sándor és Lánczy Leó 4. A GYÁRIPAR FŐVÁROSA Abban, hogy korszakunkban Budapest gazdasági életében a gyáripar egyre nagyobb és az 1880-as évek végére már a kereskedelemével vetekedő jelentőséghez jutott, a kereskedelmet aránylag egyre erőteljesebben korlátozó tényezőkön kívül számos, részben már ugyancsak említett más ok is közrejátszott. így mindenekelőtt Budapest országos közlekedési központtá válása, mely bármilyen, a gyáripari tevékenység alapjául szolgáló, gyakran egymástól távoli vidékekről vagy éppen külföldről szállított nyersanyag felhasználását is lehetővé tette, s ugyanakkor megkönnyítette a termékek elszállítását is a megrendelőkhöz. Ugyanígy csábította a budapesti ipartelepítést a város 1873-ban is viszonylag már magas fokú, s korszakunkban egyre fokozódó urbanizációja: a vízvezeték, a gázvilágítás, a város fő útvonalainak a belső szállítást nagyban megkönnyítő szilárd burkolata — s nem utolsósorban a nagyváros vonzóerejétől csábítva odaáramló egyre nagyobb számti munkaerő, s magával e fővárosi gyári iparfejlődéssel kapcsolatban a növekvő számú ipari üzem közötti kooperáció egyre bővülő lehetősége. Hozzájárult eh liez még (ettől kezdve napjainkig ható erővel) az a körülmény, hogy a fővárossá lett város rengeteg egyéb lehetőséget is kínál az ipari vállalkozónak gazdaságon kívüli előnyök és kapcsolatok szerzésére: a főhivatalok, a nagy megrendelők és a politikai élet befolyásolására, sajtó és közvélemény irányítására. S ha mindezek, a Magyarországon csak Budapesten meglevő és saj átlag a nagyváros által adott tényezők teljes erejükben már nyilván csak a korszak vége felé fognak is érvényesülhetni (a 20-nál több munkással dolgozó vagy elemi hajtóerőt alkalmazó budapesti üzemek száma akkor nő majd meg ugrásszerűen, az 1891. évi 367-ről 1896-ban már 592-re emelkedve), jelentőségüket a korszak korábbi éveiben sem lehet már lebecsülni. Pedig a városegyesítéssel megnyíló korszak gyáripari fejlődése egyáltalán nem indult biztató Azélelmü körülmények között. Kiváltképpen nem azokban az iparágakban, melyek sajátosan budapesti iparregetelepítésük folytán a főváros gyáripari profilját meghatározták, s melyekben — mint láttuk — nerálocíás< a város fejlődésének már előző korszakában létesített gyáripari üzemei révén a pest-budai kereskedőtőkések soraiból kialakulni kezdő nagyipari burzsoázia olyan erős uralkodó pozíciókat tudott kiépíteni magának. Mert ha a főváros iparában foglalkoztatott munkavállalók létszámát (egy iparág súlyát és jelentőségét a város életében igen jól jellemző adat) illetőleg a XX. század elejéig még többféle, egymástól eltérő, ismeretlen bázisú számadat áll is rendelkezésünkre, az egyes főbb iparágak munkáslétszámának egymáshoz való arányai, bármilyen számítás szerint is a gyáriparilag vagy gyáriparilag is gyakorolt iparágak közül még mindig ezeknek az immár hagyományos ágazatoknak vezető szerepét bizonyítják. Vasöntés, gépgyártás, fémárugyártás (ideértve a közlekedési eszközök gyártását és karbantartását is); malom-, szesz- és söripar; kő-, tégla- és agyagipar; sokszorosító ipar: munkásaiknak létszáma alapján a főváros már a városegyesítés idejére e legjelentősebb, leginkább kifejlett iparágai számára a bécsi tőzsdekrach folytán váratlanul a hosszabb-rövidebb pangás időszaka következik be. Ha az üzemek nagy része (legfeljebb gazdát cserélve) megmarad is, továbbfejlődésüknek előfeltételei éppen ekkor, útjuk legkritikusabb kibontakozási szakaszában szűkülnek össze. A válság ugyanis egyrészt csökkentette a széles tömegek vásárlóképességét, másrészt a még megmaradt tőkéket is megerősítette már 1869 óta megfigyelhető passzivitásukban, továbbra is, hosszú időre elkedvetlenítve és visszatartva őket az e gyárak termékeit felhasználni képes ipari vagy általában bármilyen beruházástól: mindenképpen korlátozva tehát a gyáripar továbbfejlődését, lassítva ezáltal