Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: A FŐVÁROSTÓL A SZÉKESFŐVÁROSIG 1873—1896

Ellentétben a sertéskereskedelemmel, Budapest marhakereskedelme mindvégig nem vállalt magára a város ellátásán túlnyúló feladatokat. A már az előző korszak végén felépült közvágóhíd melletti marhavásár mindvégig megmaradt helyi jelentőségűnek, másodrendű (átlag négy mázsás) állataival, míg a valóban jó minőségű (480- 550 kg-os, és mázsánként 3-4 forinttal drágább) vágómarha egyenesen a bécsi marhavásárra került. Legalábbis korszakunk végén a Magyarországról Bécsbe érkező marhafelhozatal (mely az egész bécsi forgalom 2/3 részét teszi) volumenében felülmúlja a budapesti marhafelhajtás egészét, ebbe még a szerb importmarhát is beleértve. Olyan jelenség ez, mely az élelmezés e jelentős tényezőjének minőségi különbségei mögött a két város széles tömegei vásárlóképességének igen jelentős és jellemző eltéréseire is felhívja a figyelmet. A Mzműáru- Míg a budapesti kereskedelem akár volumenének, akár cégei számának szempontjából legkereskedeiem jelentősebb ágazatai közül a tüzelő- és az építőanyag kereskedelme (benne az egész fa-, szenes téglakereskedelemmel) gyakorlatilag egészében Budapest saját, többé-kevésbé pontosan meghatározható, a városépítésbe torkolló, ennek eredményein lemérhető szükségleteit fedezte (a tégla esetén jelentős részben helyi termelésre, a faanyag esetén pedig helyi feldolgozásra is támaszkodva), a vas- és fémárukkal, valamint a gépekkel történő, részben külföldi kivitelre, részben hazai szétosztásra irányuló kereskedelem pedig — főleg a gyárak kezében lévén már inkább a főváros iparának ismertetéséhez kapcsolódhat addig Budapest előző korszakunkban is oly jelentős ún. kézműáru-kereskedelme továbbra is megtartotta régi országos elosztó funkcióját, sőt (a terménykereskedelem nyugati exportjának ellentéteképpen) a Balkán felé irányuló exportfunkcióit is. Jóllehet a főváros áruforgalmában végül is Budapestnek ez az előző korszakban még oly különösen nagy jelentőségű kereskedelmi ágazata elsősorban a termény-, élelmiszer- és állatkereskedelem forgalma mellett volumenében háttérbe szorul, e háttérbe szorulás elsősorban az áruk mennyiségére vonatkozik és még inkább ennek a forgalom egészén belüli arányaira. A kézműáru-kereskedelem klasszikus tárgyai, az ún. rövid-és díszműáruk, a fonaláruk, a fonott és szövött kézimunkák 1896-ban a budapesti bevitelben együttesen is valóban csak mintegy 637, s a kivitelben 430 ezer mázsával szerepelnek. De e cikkek aránylag kis mennyiség esetén is értékben továbbra is felveszik a versenyt sok nyerstermény kereskedelmével. Olyan árucikkek ezek, melyekből a városnak saját termelése gyakorlatilag nincs; a forgalomba kerülő mennyiség teljes egészében importáru, melynek forgalmazásában a város csak közvetítő szerepet játszik. Ez hozza azonban magával a kézműáru- és főleg az iparcikk-kereskedelemnek bizonyos minőségi átalakulását is: korábban nagykereskedő üzleteik rátérnek a közvetlen eladásra is, egyesek ennek során vidéki fiókokat is kiépítenek; és emellett, mintegy a malomipar példájára, megkezdik a tovább alakítható áru ipari feldolgozását, elsősorban a konfekcionálást is. Mint az iparról szólva még visszatérünk rá: nem egy budapesti textilnagykereskedő cég jelentős konfekcionáló manufaktúrát hoz létre, így pl. a reformkor óta ismert Kunz-féle vászonkereskedő cég, mely korszakunkban nemcsak gázmotoros fehérneműgyárat alapít és mellette százával foglalkoztatja még a bedolgozó varrónőket is, hanem Nagyváradon és Debrecenben, sőt Bécsben is fiénküzleteket állít. A hazai vasúthálózat egyre teljesebb kiépülése mellett a Konstantinápolyig menő keleti vasút kiépítése mindkét vonatkozásában nagyban fellendítette Budapest kézműáru-kereskedelmét. Kereskedői igyekeznek is élni ez alkalommal: minden cikkből teljes, hatalmas választékot állítanak össze, ami Béccsel szemben azért is előnyt ad nekik, mert a Budapestet Bécsnél előbb elérő balkáni kereskedő ugyanúgy, mint a vasúti zónarendszer révén Budapestre immár messziről is olcsón feljutó vidéki kiskereskedő, így mindent egy helyütt talál meg, míg Bécsben a gyártó üzemek vagy az erősen specializálódott nagykereskedők között bolyongva kell összeszednie az igényelt árut. A vasúti hálózat kiterjedése, ügynökök és viszonteladók gyakori útjainak lehetővé tételével, a kézműáru-kereskedelemben is végleg megszünteti a már korszakunk elején is csak virtuális pesti vásárok jelentőségét; az üzlet (legfeljebb már csak az évszakok sajátos vásárlási alkalmaitól befolyásolva) lényegében folyamatosan bonyolódik. Tavasszal a hajózás megnyitása élénkíti az üzletet; nyáron, júniusban útnak indulnak az ügynökök, táskájukban az árumintákkal, hogy megrendeléseikkel feltolt sók a vidéki viszonteladók üzleteit. Az igazi szezon az aratás után az ősz, mikor sokan jutnak pénzhez és ez a pénz még tart addig, hogy farsangban is akadjanak vevők. A kereskedelem ilyen kiterjeszkedése a vidék nagy részén segített elsorvasztani a még sokáig meglevő textilfeldolgozó háziipart, ugyanakkor a magyar társadalom korszakunkban oly jelentősen előrehaladó polgárosodása részint általában az urbanizáció, részint a polgárias életformák elterjedése révén jelentősen megnöveli a ruházkodási igényeket. Ezeknek megfogalmazásában Budapest egyre jelentősebb szerephez jut: a város így nemcsak áruját, de ízlését és ezzel együtt városias magatartásformáit is egyre erősebben exportálja az országba.