Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

lejtett szerzők csekély tehetségét mutatja meg, hanem azt is, hogy a régi típusú népszínmű már ennek a faluhoz még kétségtelenül sok szállal hozzáfűzött városi kispolgári rétegnek számára sem eleveníthető fel változatlanul. Ez pedig azt is jelzi, hogy az 1850-es évekre már e rétegek ízlése is, bár észrevétlenül, de mégis erősen városiasodott. Ez magyarázza az anyagi romlás szélére jutó Molnár utolsó, kétségbeesett kísérleteként minden korábbi eszményével ellentétben bemutatott üffenbach-operett, a Dunanan apó és fia utazása végül is óriási sikerét. A magyar színháztörténetnek ez az első 150-es szériájú előadása, ha diadalát nagyrészt a benne előadott kánkánnak köszönhette is. üreg rouék naponta beültek a színházba, míg Scitovszky hercegprímás a darai) betiltását követelte. A Helytartóság azonban, örülve a politikailag veszélyesen induló színház megszelídülésének, a kérést elutasította. Az operett műfaj sikersorozata ekkor már a kánkán nélkül is tovább folytatódott az Ördög piluláinak bemutatásával. E sikerek azonban Molnárt már nem mentették meg a bukástól; a felvett uzsorakölcsönök végül is a bevételekből nem voltak fedezhetők, színészei elégedetlenkedtek, 1864-re csődöt kértek Molnár ellen és a társulat feloszlott. Molnár kísérletének tanulságait így azután végül a Nemzeti Színház fogja eredményesen levonni, megteremtve (elsősorban a sokoldalú Szigligeti tehetségére támaszkodva) az egyre inkább a realista népdráma felé közeledő immár urbanizált népszínművet, majd számítva a kiegyezéssel bekövetkező politikai optimizmusra, de főleg arra az ugyancsak polgárosodó jellegű ízlésre, mely a történelemnek az előző korokban még tragikusan vagy legalábbis patetikusan ábrázolt hőseit most szívesebben látja papucsban, meghozza a történeti tárgyú vígjátékot is. Végül ugyancsak a politikai központtá nőtt nagy város és a politikai s társadalmi problémák iránt fogékonnyá vált városi közönség bázisán — megindul az új magyar politikai vígjáték: regisztrálva és tükrözve immár az új eleinek feltűnését is a polgári társadalomban (mint Toldy István Az új emberek c, a zsidó asszimilációt bemutató darabja, Tóth Kálmán Nők az alkotmány ban-ja stb.). Ugyanakkor továbbra is megmarad a francia szalon vígjáték és társadalmi dráma nagy szerepe, bár kétségtelen, hogy a korszak végére a hazai szerzők darabjainak bevétele már nő. De mégis, a vizsgált két évben a francia szerzők még 133 előadást érnek meg: mellettük a német szerzők csak 24 estéje külön feltűnően kevés; minden egyéb nemzetiségre a két év alatt összesen is csak 57 este jut — ebből is 24 Shakespeare-é. A színikultúra kettéosztottságán azonban már ez sem változtat — ha persze a megoszlás másik oldalán is megvan a fejlődés. Az urbanizálódott kispolgár igényei ui. már valóban önálló színházat kívánnak. Még ennek a felismerésnek jegyében próbálkozik a Budai Népszínházban, majd a Várszínházban Aradi Gerő vidéki társulata, 1872-ben pedig Miklóssy Gyula a mai Klauzál téren épít fel egy kis színházat, ahol rég lejátszott látványos színműveket elevenít fel. Mindkét kísérlet rövid életű csupán: éppen a saját lábán megállni akaró tömegszínház az, amelyik a legtöbb pénzt igényli. De a városegyesítés éveiben már nagyban előrehaladtak egy megfelelő tőkeerővel rendelkező valódi budapesti tömegszínház, a Népszínház megalakulásának munkálatai is. Az 1860-as évekre így a Nemzeti Színház és általa a testvérvárosok magyar színészete véglegesen rátalált a korszerű polgári színházi műfajokra és kialakította ezekhez való új játékstílusát is. Mindez azonban nem lett volna lehetséges megfelelő polgári közönség nélkül, s a közönség nem jöhetett volna létre a kor roppant gazdasági fejlődésének emelője nélkül. Ahhoz, hogy a Nemzeti Színház 1865-ös szabályzata ennek megfelelően már messzebbre is tekinthessen (a színház nemcsak a helyi közönségnek játszik — írják öntudattal —, hanem az is célja, hogy ,,mint központi intézet, művészileg és erkölcsileg a vidéki színészetre kihatván, a közművelődés nemesbbítését az egész országban terjessze"), ahhoz éppúgy hozzáadta a magáét a Pesten 1850 óta összpontosuló vasúthálózat, mint a malmok, a gépműhelyek vagy a Váci utca elegáns üzletsora. S a színház országos hatásához 1865 óta már olyan intézményes bázis is rendelkezésre áll, mint a Színművészeti Tanoda, melynek, ill. az innen kikerülő színészutánpótlásnak révén lehetővé vált a Nemzeti Színház művészeti normáinak egyre erőteljesebb érvényesülése a vidék színházaiban is, ha korszakunkban e fejlődésnek még éppen csak első lépései történnek is meg. A pest-budai színművészet története amellett, hogy talán mindennél világosabban mutatja meg részint a pest-budai társadalomban a polgárosodás irányában lezajló ízlés változást, részint magának a városi társadalomnak szerepét az ízlésváltás országos elterjedése előfeltételeinek megteremtésében, igen világosan mutat rá a kulturális fejlődés egészének másik később még külön tárgyalandó — fő vonására: az elmagyarosodásra. Alapvonalaiban természetesen nem független ez a társadalomban és a kultúrában egyaránt feltartóztathatatlanul érvényesülő magyarosodástól. Sajátlagosan a színészet vonalán ez leginkább egy negatívumon: a pesti német színészet kapacitásának (és társadalmi hatókörének is) olyan csökkenésén lesz lemérhető, mely egyazon színház keretén belül már lehetetlenné tette a kétféle színikultúra szétválasztását -színházi intézmények szintjén történő szétválasztásra pedig már nem is gondolhatott. A pesti Német Színház így egyszerre próbálja megoldani — olykor a birodalomból hozott valóban nagy művészek vendégszerepeltetésével is — a legmagasabb és - gyenge bécsi bohózatok bemutatá-19 289