Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

irodalomé is. Már csak azért is, mert a színházi élménynek nem alapfeltétele még az olvasni tudás sem; olyan előnyös tényező ez, mely mint látni fogjuk a színház jelentőségét a művelődés pest-budai tényezői között e korban még különösen megnöveli. Azért is, mert a korunkkal oly gyorsan növekvő és polgárosodó városban a színésznek már elég nagy, aránylag hosszú feilépéssorozatot biztosítani képes és műveltségére s igényeire nézve igen erősen rétegezett társadalom előtt kell játszania; ez a körülmény önmagában is színvonalat követel és teremt. Mindennek hatása egyként meglátszik a színházi élet szervezetén és tartalmán. És meglátszik (és abban a mértékben, ahogy az 1849 után kiépülő vasúti hálózat Pest-Budán összpontosul) az ügyes-bajos dolgaikban egyre nagyobb számban, mert egyre egyszerűbben a fővárosokba látogató vidékiek közvetítésén keresztül — akik nemigen mulasztják el pesti tartózkodásukat a színház meglátogatásával is egybekötni a vidéki kulturális élet: életforma és magatartás lassan ugyancsak meginduló átalakulásán is. S ha ez utóbbi vonatkozásban a pesti színházak jelentőségét még nem értékeljük is túl, mégis, a színház nyújtotta közvetlen, eleven példáknak a pesti színészekre mintaképként tekintő vidéki társulatokon át is tovább gyűrűző, egyre szélesebb körű hatását helytelen lenne lebecsülnünk. Korszakunk pest-budai színházi életének vezető intézménye már kétségtelenül a Nemzeti Színház, mely kezdeti nehézségek után az irányítását 1852-től kezébe vevő pest-budai érdekeltségűliberális arisztokrácia védőszárnyai alatt, 1862-től pedig immár uralkodói majd országgyűlési támogatásban is részesítve a legalkalmasabb lesz arra, hogy fejlődésén a pest-budai társadalom színházi ízlésének átalakulását nyomon követhessük. Mert az átalakulás kétségtelen és megfelelően a társadalomban végbement mozgásnak — igen sokrétű. A színház operai tagozatán a zenei ízlésben végbemenő átalakulás róla már a főváros zenei műveltségéről szólva beszéltünk — ui. nem volt elszigetelt jelenség: mögötte az ízlés egészének olyan kezdődő átalakulása állott, mely - ha más, csak áttételesen összefüggő formákban is a színikultúra drámai ágában is megjelent. Annál is inkább, mert a főnemesség és a nagypolgárság polgári és nemzetközi ízlésének hatása itt még inkább érezhetővé válik. A Nemzeti Színház programjában így már az 1850-es években bizonyos fokig háttérbe szorul a népszínmű (,,kinek lenne kedve efféle szalonnabűzös darabokat nézni?" kérdezi keserűen 1854-ben a Pesti Napló a „gatyás" darabok háttérbeszorulásáról írva), kibontakozik azonban a hazafias történeti dráma. Bizonyos fokig vizuális és hangulati analógiájaként is az opera romantikus történeti irányának és ugyanakkor annak a romantikus hazafias történeti festészetnek is, melyről már ugyancsak feljebb beszéltünk társadalmilag és politikailag azonban igen megfelelően az abszolutizmussal szemben ellenzéki uralkodó rétegek által képviselt, a történeti jogokra alapozott és ezen alap szilárdítása érdekében a történeti tudatot erősíteni és irányítani kívánó politikai kibontakozási törekvéseknek is. A legjellegzetesebb vonása azonban az átalakulásnak a francia színműirodalom betörése a Nemzeti Színház színpadára. Az előbb idézett, a népszínmű hanyatlása felett kesergő megjegyzés nem kevésbé keserűen folytatódik: a magyar parasztnál a színpadon sokkal többet érnek „a francia proletáriusok [itt az ingyenélőket értik e név alatt V. K.], német szobalányok és kasperlik". A történeti heroizmus, mely a vele együtt érkező francia operát annyira jellemzi, itt teljesen hiányzik; a francia polgár már önmagát akarja látni a színpadon. Mint e darabok fogadtatásából csakhamar kiderül, a pesti polgár szívesen hiszi magát francia polgárnak, ha tulajdonképpen a bécsi szűrőn át nem is a nagy, a valódi polgári társadalmat tükröző darabokat kapja meg, mint inkább a műfaj bizonyos szentimentális, bár hatásos, ügyesen megírt mellékhajtásait. A kor francia drámája nem irodalmi alkotás, hanem jellegzetesen színpadra írt mű, mely csak a színpad törvényeit tartja szem előtt, erős és fegyelmezett összjátékot kíván a színészektől, ami a művelt és igényes színházi nézők számára ekkor már különösen nagy vonzerővel bír. És nem jelentéktelen tényezőként megkívánja a színésztől a modern eleganciát is. Prielle Kornélia az első pesti színésznő, aki divatot csinál, mikor Seribe és Legouvé darabjában, a Tündérujjakban egy kitömött madarat tesz kalapjára. Mindez azonban a társadalom színházi kultúrájának megoszlását is jelenti. Mert a Nemzeti Színháznak ebbe az erősen modern, nagypolgárias-értelmiségi profiljába egyre kevésbé illeszthetők bele a városba bevándorló, vagy itt a polgári fejlődés sodrában, annak szerves elemeként ugyancsak erősödő kispolgárság még sokkal régiesebb, hagyományosabb, de ugyancsak már jelentkező színházi igényei. Ez lesz ezután az az igény, melyre építve 1861-ben — felhasználva az abszolutizmus pillanatnyi lazulását Molnár György Budai Népszínháza fogja megnyitni kapuit. E réteg valóságos igényeit tapogatva Molnár először visszatér a Nemzeti Színház által elhanyagolt népszínműhöz, majd a Nemzeti régi sikeres darabjait próbálja feleleveníteni ma úgy látjuk egyfajta, a kisemberhez közelebb álló harsányabb, realisztikusabb stílusban. Sőt, bízva az ez irányú társadalmi igények realitásában, népszínmű repertoárja kimerültével ő maga ír ki pályázatot népszínműre, és a beérkező pályaműveket sorban elő is adatja. E darabok teljes kudarca azonban nemcsak a többnyire teljesen dilettáns vagy évtizedek óta elfe-