Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

Az érdeklődés központjában a romantikus, politikai ihletésű hazafias festészet áll: Székely Bertalan, Madarász, Thán történeti tablói; ugyanez a magatartás dominálja a lassan meginduló közületi megrendeléseket is. Mert Thán, Lötz, Wagner, ill. a szobrász Alexy Károly Pest városától a Vigadó festészeti és szobrászati díszítésére, Thán ezenkívül a Nemzeti Múzeum lépcsőházának freskóira kap megbízást; az Akadémia építése Izsónak juttat megbízásokat. A városépítésben erősen érvényesülő romantika pedig általában fellendíti az épületszobrászatot, amit fenntart az induló neoreneszánsz is, ha nem is önálló alkotásokra, mint inkább csak díszítőelemek készítésére adva lehetőséget. A polgárság vagyonosodása ugyanakkor tovább növeli a sírkőszobrászattal szemben támasztott mennyiségi és minőségi igényeket. A történeti festészet azonban (benne a tematika meghatározó voltával és párosulva a valódi polgári vagyonosodás még meglehetősen új keletű volta folytán annak egy eléggé elmaradt, konzervatív ízlésű közérthetőség iránti igényével) a művészeket még a romantikus témáknál is nem annyira a valódi nagy romantika, mint inkább részint a klasszicizmus, részint a már a romantika elhamvadása után visszamaradt akadémizmus ízlésének megfelelő megformálás felé irányítja. Annál könnyebben, mert a művészt ennek elkerülésében egyelőre nem segíti megfelelő szakszerű kritika sem: a főváros meginduló képzőművészeti kritikája éppúgy, mint az 1870-ben megszervezett felsőfokú képzőművészeti iskola, az Országos Mintarajz Iskola és Rajztanárképző (mely mesteriskoláival első lépés a hazai képzőművészeti élet fővárosi összpontosítására) az akadémizmus helyi képviselőjének, Keleti Gusztávnak kezébe kerül — bár az iskola tanárainak már Schulek Frigyest, Izsó Miklóst és Székely Bertalant is sikerül megnyerni. Akadémizmusban azonban a külföld — elsősorban München — művészeti oktatása jobbat tud adni, s így a fiatalok elszivárgása München felé tovább tart. A városegyesítés évében azonban a fővárosban képzőművészeknek így is már jelentős csoportja tevékenykedik — csaknem egészében Pesten, ahol ekkor 51 festőt és 25 szobrászt tartanak nyilván, előbbiek között Barabást, Keleti Gusztávot, Ligetit, Orlay-Petrichet, Székely Bertalant, Thán Mórt, Telepy Károlyt utóbbiak sorában Alexy Károlyt, Szandház Károly Ferencet, és mint egyetlen kifejezetten sírköveket is faragó szobrászművészt, Dunaiszky Lászlót. Budán a képzőművészetet mindössze 4 jelentéktelen festő képviseli, szobrászokat itt nem is találunk. A közönség ízlésének formálásában képzőművészeti vonatkozásban jelentős segítséget tud adni a Nemzeti Múzeum képtára, magvában elsősorban a Pyrker-, a Széchényi- és a Jankovich-gyűjteményből származó régi külföldi mesterekkel - - és az 1850-ben ugyancsak a Múzeum termeiben megnyíló, még József nádor nádorságának félszázados évfordulóján a hazai festészet gyűjtésére alakított Nemzeti Képcsarnok. Utóbbit korunkban pesti polgárok és liberális arisztokraták ajándékaként Markó, Székely, Madarász, Izsó legjobb művei gyarapítják. Korszakunk legjelentősebb lépése e téren azonban már a kiegyezés után történik: akkor szerzi meg az állam az 1871. évi II. tc.-kel 1 millió 200 ezer forintért az Esterházy-képtár és -rajzgyűjtemény anyagát: 694 olajfestményt és mintegy 54 ezer lapnyi grafikát egy megalakítandó Országos Képtár magvaként. A törvény már természetesen mondja ki, hogy a gyűjtemény Pest városából, ,,mint az ország központjából" soha el ne vitessék. Az ajándék jelentőségét Pest város is érzi: 60 ezer forinttal járul hozzá a képtár megvásárlásának költségeihez. A közönség ízlésének formálása azért is egyre fontosabb feladat, mert a városfejlődés és a modern polgárosodás sodrában kiszélesedik az igény képzőművészeti alkotások iránt, elsősorban a lakások díszítésére. Jellemző ennek az igénynek erejére, hogy a városegyesítés évére Pesten már 7 képkereskedés működik (Budán azonban csupán egy); az általuk terjesztett ízlés színvonalára és minőségére legfeljebb abból következtethetünk, hogy közülük ötnek az üzlethelyisége a mai Majakovszkij, Paulay Ede, ill. a mai Népköztársaság útjának vonalán állott Könyök utcában, a Terézváros ekkor zsibvásár jellegű és nem is egészen jó hírű negyedében található. Igaz viszont, hogy Egger Sámuelnek, a város egyetlen régiségkereskedőjének érmeket, régiségeket és ,,naturáliákat" árusító üzlete az ekkor már igen előkelő Dorottya utcában működik. Mindez: a kibontakozó gazdasági fejlődés, a polgárságnak a hatvanas évek vége felé már való- A színházt ban erőteljes vagyonosodása, és az intézményes alapok megteremtése, a városegyesítés évére élet így mégis létrehozza annak legalább előfeltételeit, hogy a következő korszakra maga a fővárosi társadalom is már határozott polgári igényekkel, s a képzőművészet és képzőművészeti ízlés irányításának igényével léphessen fel az egész, polgárosodásában most meglendülő hazai társadalomban. A kultúrának e Pest-Budán összpontosuló, országos hatókörű intézményes bázisai és az általuk képviselt kulturális ágak között irodalom, zene és képzőművészet — vagy legalábbis látványteremtés — sajátos és közvetlen hatású egyvelegeként egészen sajátos helyzetük van a főváros színházainak. A színházi élmény ugyan nem szállítható és nem is reprodukálható vagy konzerválható a színész mindig csak pillanatnyi közvetlen nézőinek játszik. Hatókörének e korlátjával szemben viszont hatása közönségére sokkalta szuggesztívebb, mint akár az