Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

társulva 1850-ben alapít. Az új vállalkozás kiadói programjának központjában — a dolog természetéből következően — a kor magyaros-népies műzenéje áll: ebből adnak ki sok darabból álló sorozatokat. Ez a kor zenéje, melynek hangja együtt erősödik fel az abszolutizmus válságának mélyülésével és a gazdaságilag erősödő társadalom magához térésével. 1861-ben ez a cég szerzi meg a Bánk bán zongorakivonatának tulajdonát is, de kapcsolatba lépnek a kor pest-budai modern muzsikusaival: Volkmannal, Mosonyival és végül Liszt Ferenccel is. Az új cég lendületét — kivált versenytársaiéhoz képest — jól mutatja, hogy az 1850-es években 690, az 1860-as években már 1100 művet adnak ki. A cég, melyet Rózsavölgyi 1869-ben bekövetkezett halála után Grinzweil egyedül visz tovább, így lassan elnyeli korábbi konkurrenseit: 1858-ban Wagnert, 1869-ben a csak néhány évig fennállott mozgékony, de tőkeszegény Kuglert és a hetvenes évek közepére a kiöregedett Treichlingert is. Ekkorra a Rózsavölgyi-cég már hangversenyrendezéssel is rendszeresen foglalkozni kezd, éppúgy mint kottakölcsönzéssel is (kölcsön-kottatára 1867-ben már 30 ezer darabból áll) — kétségtelenül az ötvenes-hatvanas években kibontakozó új tömegzenei nyelvnek országosan is egyik leghatékonyabb szervezőjeként és terjesztőjeként is. A képző.

A tudomány, az irodalom és a zene fejlődésétől eltérőleg a hazai képzőművészetnek Pestművészeti élet Buda korszakunkban még csak nagyon viszonylagosan vált központjává. Pest-Buda nem lett gyűjtőhelye a hazai képzőművészet legjobb alkotóinak, és a pest-budai társadalom képzőművészeti ízlése sem alakult — nem is alakulhatott — legfejlettebb, országos normává. Az 1850-es években ennek magyarázata még egyszerű: a városokban nincs jelentős művészeti oktatás, mely máshol a művészélet központosulásának intézményes bázisa szokott lenni. A városépítés sem ad még képzőművészeti feladatokat; pl. a királyi palota újjáépítésénél helyi képzőművészt még nem foglalkoztatnak. Végül pedig, ami talán a legdöntőbb, a pest-budai polgár ízlése éppen gazdasági bázisának és így polgárosodottságának lassú és kezdetleges volta folytán is — még az ötvenes évek elején is igen erősen a klasszicizmus és a bécsi biedermeier formavilágában él. Festészeti ízlését a saját használatára szolgáló képek esetén így a portré, a magyaros-vidékies elemekkel dekorált csendélet és legfeljebb az akadémizmussal keverve, holland hatás alatt létrejött életkép iránti igény jellemzi. Szobrászati igénye sem nyúlik túl a nagy sírkőraktáraknak (főleg Gerenday és Szandház telepeinek) elsősorban külföldi kőfaragói által kielégített, kisszerű emlékműigényeken. Nyomasztó a kezdeti pénztelenség is: ,,Venni még nemigen szeret a közönség — panaszkodik 1854-ben a Vasárnapi Újság cikkírója — , pedig minden hónapban nemcsak azért függesztetnek ki újabb képek [ti. a Műegylet tárlatain — V. K.j, hogy 10 krajcárért gyönyörködjünk rajtok, hanem azért is, hogy vevőjük akadjon. Élni kell a művésznek is." Vannak festők (pl. Borsos, de átmenetileg Barabás is), akik éppen emiatt, megélhetésük stabilizálására, a társadalom a polgárosodással és főleg a kispolgárosodással kialakuló portréigényeinek kielégítésére fény képészműtermet nyitnak. De van festő, aki lakásért és élelmezésért dolgozik egy Szerecsen (ma Paulay Ede) utcai képkereskedőnek — képzelhető színvonalon. S még 1868-ban is hangzik el panasz a kapualjban meghúzódó, hitvány másolatokat áruló zugképkereskedők ízlésrontó szélhámossága ellen. Nem csodálható, ha ilyen körülmények között sokan a jó tehetségek közül továbbmennek Pestről külföldi művészeti iskolák felé; Pesten állandóra a már beérkezettek mellett még sokáig inkább csak a második vonal emberei fognak megmaradni. Ezen a helyzeten csak nagyon viszonylagosan tud segíteni a Pesti Műegylet már 1851 februárjában ismét meginduló tevékenysége. Az egylet műlapjait éppúgy, mint képárveréssel összekötött tárlatainak anyagát ui. elsősorban bécsi festők munkáiból válogatja össze; még az 1859. évi tárlaton is csak 25 a hazai festőktől származó olajkép. A továbbfejlődés kezdeteit e vonatkozásban is az abszolutizmus lazulása fogja meghozni: 1861-től a hazai képzőművészeti ízlés irányításában (1869-re a végleg elüzletiesedett Műegyletet megszűnni is kényszerítve) a művészek által alakított, már a tőkés fejlődésbe bekapcsolódott középnemesség és az új polgárság ízlésére — és főleg a gazdasági fellendülésben megnövekvő vásárló kedvére — orientálódó (de — rendkívül jellemzően — a pesti liberális arisztokrácia pártfogását is élvező) Országos Magyar Képzőművészeti Társulat fogja átvenni a vezetőszerepet. Első, 1863. évi, még csak 56 képet bemutató tárlata után, melyet a mai Petőfi Sándor utca egy zongorakereskedésében rendezett meg, tagjainak száma a következő évre már eléri az 500-at, egy év múlva pedig a 847-et. A Társulat célja a hazai művészet támogatása, és az induló tehetségek taníttatása is: pártfogásukkal indul el nyugati tanulmány útjára ezekben az években a fiatal Munkácsy is. A tárlatokat — és ezáltal a piacot is — szervező és befolyásoló egyletek mellett azonban az 1850-es évek végétől a különösen kibővülő pesti sajtó és a könyvkiadás is fejleszti a városok művészeti életét. Egyre több illusztrátorra van szükség könyvekhez, újságokhoz és képeslapokhoz. Részint önálló alkotókként, részint máshol már megjelent képekről készítendő nyomdai klisék rajzolóiként, réz-, acél- vagy fametszőkként: az így jelentkező - ha nem is mindig teljes művészi igénnyel fellépő — újfajta funkciók tovább tágítják a pesti képzőművészeti központ hatókörét is.