Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

11 2. Liszt-hangverseny a Vigadó kistermében 1872-ben. Schams ós Lafitte festménye Meyerbeert éveken át ez avatja a'legkedveltebb, ^népszerűségben Verdit is felülmúló operaszerzővé. A kiegyezés utánra a Nemzeti Színház operai profilja így már miben sem különbözik a nagy európai operákétól. Az 1871/72. és 1872/73. évi két szezonban a 264 operai estéből 44 alkalommal Verdi, 36-szor Gounod, 30-szor Meyerbeer, 22-szer Rossini zenéje csendül fel; s a két év legnagyobb operabevételeit is főleg az ő műveik hozzák. A két év alatt is még csak 19 előadásig jut el viszont Wagner zenéje - s bár művei bemutatásának szükségessége körül már heves sajtóviták zajlanak le, a Tannhäuser vagy a Lohengrin még csekély számú előadásai ugyancsak e két év legnagyobb bevételű estéi közé tartoznak. Erkel, pedig ő a leggyakrabban játszott magyar szerző, ekkorra már csak 12 előadást ér el — és bár megszaporodnak a magyar operai kísérletek, valódi időtálló érték ekkor már nem születik; a verbunkos és a népies műdal, amit a kor sajátosan magyarnak tekint és mint ilyent az operaszínpadon is igényelne, nem bírja el az akkori európai opera zenei nyelvének már fejlett formáit és mondanivalóját: Erkelnek már Bánk bánja is — s még inkább a korban utána született többi operái - így fokozatosan el is távolodnak ettől a stílustól. Az opera azonban mindenesetre szerves részévé válik a főváros kulturális életének, olyannyira, hogy 1869-ben a nemzeti színházi bizottmány már a két tagozat teljes szétválasztása mellett emel szót, és 1873-ban, a városegyesítés évében megtörténik az építendő operaház végleges, mai helyének kijelölése is. A zenei magaskultúra iránti érdeklődés növekedését azonban nemcsak az operai előadások sikere, hanem az a tény is mutatja, hogy 1853-tól a Nemzeti Színház zenekarára (és Erkel vezető karmesteri szerepére) alapozva, ,,a művelt világ nagyobb és középszerű városainak példájára" megkezdi működését a Filharmóniai Társaság. Kezdetben hatalmas a siker és nagy az érdeklődés; mindez azonban 1856 tájától már rendkívül ingadozóvá válik, amit részint a program ötletszerűsége, részint azonban a szervezés ügyetlensége is okoz. Arról nem is szólva, hogy a hangversenyek látogatottsága mennyiben függ a politikai helyzettől, melyben egyes hangverseny (pl. 1859-ben az, melyen Berlioz Rákóczi-indulóját adják elő) a politikai tüntetés egy formáját is jelenti: nem is véletlen, hogy 1861 64-ben, az abszolutizmus részleges restaurációjakor a társulat nem tart hangversenyt. 1865-től azután a hangversenyek színhelyét átteszik a Vigadó nagytermébe: itt, az újonnan elkészült falak között zajlanak le legnagyobb részben Liszt Ferenc egyre sűrűsödő pesti nyilvános hangversenyei is. Azt azonban, hogy a zenei igény hogyan erősödött a városban, és az hogyan lett bizonyos szempontból az egész hazai zenei ízlésnek is mintájává és szervezőjévé, az 1867-ben Nemzeti Zenedévé átalakuló, 1851-ben alapított Hangászegyleti Zenedének szélesedő zeneoktatási munkáján túl a főváros zenemű-kereskedelmének és -kiadásának alakulása is mutatja. Az 1848 utáni visszaesés ui. zenei vonatkozásban elsősorban itt volt érezhető. 1850-ben Pest korábbi hat mű- és hang jegy kereskedése közül ténylegesen csak három működik: a Conci-, a Wagner- és a Treichlinger-féle; az ötvenes évek folyamán azonban átmenetileg még ezeknek forgalma is megcsökken. A Wagner-féle üzlet, mely zeneműkiadással is foglalkozik, 1851 és 1854 között már csak mintegy 80 zeneművet ad ki; reformkori nagy konkurrense, a ,,Mű- és Szorgalomtár" immár hetedik tulajdonosa, Treichlinger Jé)zsef 1852— 1860-ban is csak 167-et. E két cég azonban ekkor már különben is mintha hanyatlófélben lenne és még inkább az általuk képviselt zenei ízlésirány. Kivált az új konkurrens céghez képest, melyet Rózsavölgyi Márknak, a reformkor nagy muzsikusának Gyula fia egy pesti nagykereskedő fiával, Grinzweil Orbánnal