Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

Az itt közölt heti átlagbérek — amellett, hogy jól érzékeltetik a konjunktúra kétségtelenül rendkívüli magasságú béreinek elmúlását - másik oldalról is bemutatják a munkásság rétegeződését: az egyes szakmák oldaláról. Bérüket tekintve az élen a nyomdaipar, valamint a vases fémipar szakmunkásai állnak. A nyomdaiparban a kő- és réznyomó heti 17, a nyomdász 15,80, a szedő 14,75, a betűöntő 13 forint bért kap; a gépmunkásnő azonban ugyanakkor csak 4,82, a tanonc pedig mindössze 2,15 forintot. A bérek persze az egyes kategóriákon belül is differenciáltak - immár az egyén képességei szerint. A nyomó és szedő munkabére 7 — 25 forint, a betűöntőé 6- 18, és még a tanoncé is 1— 4 forint között is ingadozhat; ennek során az esetek többségében itt is és az alább ismertetendő más szakmáknál is nyilván inkább az alacsonyabb bérkategóriákat gyarapítva. A másik kiemelt jelentőségű iparág továbbra is a vas- és fémipar. Zárójelbe téve a maximális és minimális munkabéreket, átlagosan az esztergályos és a géplakatos 15 (8,88 25), a mintaasztalos 14, a rézműves 13,66, a rézkovács, bádogos, kazánkovács, kocsilakatos 12 — 12,50 (közülük a bádogos 9- 17,50 között) forintot keres hetenként. A vas-, fém- és gépipar általánosabb szakmáiban az átlagkereset már alacsonyabb: a gépész 15,89, a lakatos 11,29, a kovács és a lemezelő már csak 10 forintot kap hetenként; igaz, hogy a gépész, lakatos és a kovács heti bérének szélső értéke 6, ill. 25 forint, mely utóbbi összeg mellé lakás és fűtés is jár. Érdekes a faipar munkabéreinek kevéssé differenciált volta: a kádár, bognár, az asztalos, az ács 11,13 és 10,60 forint közötti átlagban helyezkedik el, bár maximális bérük 14—15 forintig is felmehet. A tímárok, szíjgyártók, nyergesek bére 11 — 12 forint, de 15 forintnál nem több. A malomiparban a molnárok átlag már csak 9,35 forintot keresnek hetenként — igaz, hogy maximális bérük 16 forintig is felmehet. A kőműves ekkor 10,31 forintos átlagbére 6 és 15 forint között ingadozik, a mázolóé 12,62 forinttal 7 és 17 forint között. A dohánygyárak női munkaerőinek fizetése már mélyen ez alatt van: szivargyártásnál 7,15, burnótnál 6, pipadohánynál már csak 5,55 forint hetenként. Ez olyan bér, mely kisebb már a férfinapszámos 7,54 forintos átlagbérénél; a női napszámos csak 3,30 forint körül keres. A heti bérek reális értékét némileg módosítja még, hogy különböző tartamú napi munkaidő után járnak. A konjunktúra alatt, 1868 tavaszán a műhelyek nagy részében már reggel 5 órakor indul a munka, és este 7, 8, 9, sőt 10 óráig is tart (ez esetben közben nyilván déli szünettel). A gyáriparban gyakori a 13 16 órás, átlagban azonban, úgy látszik, leginkább 12 órás munkanap: 1870 tavaszán a nyomdák és a gépgyárak még a 9, ill. 10 órás munkanapért sztrájkolnak. 1873 végére a gyárakban a munkaidő napi 8 és 13 óra között ingadozik; 10 órán alul inkább a kocsi- és fegyvergyárakban, nyomdákban, malmokban dolgoznak. A nyomdákban a 9 órás munkanap az általános. Az éjjeli munka azonban, a malmokat leszámítva, még nem szokásos; a vasárnapot általában betartják. A kisiparban is végleg bealkonyul a patriarkális időknek: az 1870-es évek elejére már csak kevés szakmában van meg a jó egyetértés mester és segédei között; a legnagyobb fellendülésben, ill. a legkíméletlenebb versenyben álló kisipari szakmákban viszont (így főleg a sütőiparban, a szabóknál és a cipészeknél) a nagy tömegű munkásság helyzete egyre nehezebbé válik. Bérek és árak- munkabérek alapján — s ezek már a dekonjunktúrának a hetvenes évek elejéhez képest a megélhetés is láthatóan eléggé csökkentett munkabérei — elég világos és határozott körvonalú tagozódás költségei ez. A konkrét megélhetés lehetőségeit azonban csak akkor láthatjuk tisztán, ha a fenti béreket az árakkal is összehasonlítjuk. Nos: 1875 júniusában 1 font (0,5 kg) marhahús 30, sertés- és bárányhús 36, birkahús 24 krajcár körül van; a disznózsír fontja 48, a szalonnáé 43, a hájé 45, a vajé 65 krajcár körül. Egy pár tyúk 1,16 forintba került. 1 mérő (kb. 60 1) olcsóbb lencse 7, bab 6,16 forintba; a burgonya (50 kg-os) mázsájáért 2,32 forintot, a tojás darabjáért 2, a tej itcéjéért (kb. 7 dl) 8 krajcárt kértek. Egy font fehér kenyér ára 7, fekete kenyéré 6 krajcár; 1 akó (kb. 45 1) fehér borért 11,50, vörösért 14 forintot kellett fizetni. A savanyú káposzta fontja 8 krajcár. Olyan árak ezek, melyek — az idénycikkeket leszámítva - télen sem változtak. Ha maga az élelmezés ilyen módon egy közepes keresetű munkáscsalád számára nem jelent még elviselhetetlen terheket (de a napszámost már annál súlyosabban nyomja), a lakbérekkel együtt a kiadás már jelentősen megnehezíti a dolgozó ember életét. A pesti lakbérek rendszeréé bemutatására még visszatérünk — itt csak utalunk rá, hogy a városegyesítés évében a legszerényebb vízivárosi pinceszoba évi bére is (esetleg konyhával együtt) 55 forint, de a gyárakhoz közelebb eső városrészekben, az V X. kerületben a minimális évi bér is 95 — 99 forint körül mozog: a Terézvárosban egyelőre még csak 83, de Kőbányán is 74 forint. A szegényesnek minősített kétszobás udvari, ill. a földszinten és III. emeleten egy udvari és egy utcai szobás lakásnak évi bére már a kerületek szerint sokkal határozottabban változik. Óbudán és Kőbányán 117, ill. 121 forint körül; Budán az I. és II. kerületben 189, ill. 135 forint; Pesten a VI IX. kerületben 228 240 forint között; a Belvárosban és a Lipótvárosban ezzel szemben 262 — 270 forint körüli összeg. Könnyű kiszámítani, hogy még a viszonylag jól kereső géplakatos évi 720 forintos jövedelme mellett is csak egy józsefvárosi szerény lakásra (242 forint) összbérének 1/3 részét kellett fordítania. Az elemi iskolai tandíj havi 35 krajcár. Világos, hogy akármilyen szerény megtakarí-