Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

alá — ugyanúgy, ahogy a városegyesítés időpontjára már a vas- és fémiparban is bizonyos bércsökkenés fog bekövetkezni. A gépi nagyipar kibontakozásával előálló erősen differenciálódó munkamegosztás, és ennek során a bérek növekvő különbözőségei megindítják az ipari munkásság erősebb rétegeződését is. Szemben a kisipari műhelyek egyszerű (mester, első segéd, segédek, inasok hierarchiáján felépülő) viszonyaival, az óbudai hajógyárban pl. a növekvő nagyüzemben már kezd kialakulni egy a differenciált belső munkamegosztásnak megfelelő erős rétegeződés a munkásság különböző rétegei között. Minél nagyobb egy üzem, ill. a végtermék különböző szakmák minél bonyolultabb együttműködését igényli, annál összetettebbé válik maga az üzem munkástársadalma is. 1875-ben egy nagy malom munkásságának hierarchiájában pl. elég határozottan elválik a főmolnár, a gépész, a felügyelő, a munkás és a napszámos kategória. Az Első Magyar Szeszfinomító Rt.-ben 3 gépész, 2 rézöntő, 2 kovács, 3 lakatos, 1 szíjgyártó, 2 molnár, 1 bádogos, 15 bognár, 2 kőműves és 3 ács mellett 60 sajátosan szeszipari munkás és 60 napszámos dolgozik. Ganz öntödéjében 6 művezető, 76 öntő, 10 szerkészítő, 23 esztergályos, 64 lakatos, 12 asztalos, 17 kovács, 23 öntvénytisztító, 3 szerkovács, 1 faesztergályos, 2-2 bognár, ács, kőműves és 9 segédmunkás mellett 244 napszámost és 59 tanoncot találunk, kategóriánként a legkülönbözőbb bérek mellett. Az osztrák államvasút pesti gépjavító műhelyében 8 műhelyvezetőt, 1 gépészt, 10-féle szakmához tartozó 435 szakmunkást, 61 napszámost és 3 fűtőt láthatunk; az óbudai hajógyár gépműhelyében 111 gépmunkás mellett 66 napszámos és 30 fűtő dolgozik. A Neuschloss-féle fatelepen 1 mérnök, 1 ácsmester, 1 fűrészmalmi főkezelő, 1 fűrészmester és 1 gépész mellett 50 parkettaasztalos, 60 épületasztalos, 70 ácslegény munkálkodik 30 gépészeti segédmunkás, 80 férfi, 10 női és 25 gyermek napszámos segítségével. Mérnök, művezető, az üzemet karbantartó speciális személyzet, a szakmunkásság, a betanított munkásság, a napszámosok - ezen belül is külön a férfi, női, gyermek munkás: a városegyesítés évére Pest-Buda nagyiparában a fentiek tanúsága szerint már kialakultak a munkamegosztásnak megfelelően a munkáskategóriák, nemcsak munkájuk természete vagy esetleges származáshelyük, nyelvük vagy műveltségük szerint különülve el, hanem (és elsősorban) bérviszonyaik erős eltérései által befolyásolva. Jellemző, hogy az óbudai hajógyárban már az ötvenes években szakmánkénti segélyegyletek alakulnak, mivel a munkások egyes csoportjai különböző béreket kapnak s így különböző a hozzájárulási összegük is. A veszélyesebb foglalkozást űzők átfogóbb biztosítást követelhetnek, viszont többet is kell fizetniük. Az igazgatóság persze nagy nyugalommal nézi a munkásság ilyen megosztottságát, kivált azután, hogy érdekellentéteiktől befolyásolva végül maguk a munkások is szembeállnak egyesületeik összevonásának gondolatával. Már sok népes szakmában a kisipar munkásai is kíméletlen harcban állnak egymással. A cipészmunkások között fennálló, 1853 54-ben leleplezett, az egész birodalomra kiterjedő ún. talléregyletekben az idősebb, ügyesebb legények szövetkeznek össze a szabadkőművesekhez hasonló szertartások között a fiatalabbak és ügyetlenebbek ellen, saját munkabéreik lerontását akadályozandó. Jellemző, hogy a „testvériség" három anyja, tehát főhelye közül Pest az egyik. Hasonlóan megosztvák ekkorra már a magyarországi, a testvérvárosok körzetében főleg Újpesten és Albertfalván nagyobbszámú kalaposlegények. 1831, a kolerajárvány idején bevezetett szigorú helytartótanácsi szabályozás óta titokban két frakció bontja meg egységüket: a rendelettel szembekerült és végül is győztes regalisták (akik régi ,,regulái"-kat tartották) és a rendelethez alkalmazkodó koleristáké (utóbbiak egyik titkos főtörvényszéke is Pesten székel). A frakciók még az ötvenes években is kegyetlen harcot folytatnak nemcsak a mesterek, de egymás ellen is, mígnem a kizsákmányolás felerősödése és a munkásmozgalom kezdetei őket is közös táborba fogják terelni. A budapesti gyári munkásság bérviszonyait és így szakmák szerinti rétegeződését reálisan végül is az a felmérés mutatja be majd, melyet már korszakunkon túl, a gazdasági válság után, 1875 elején a Fővárosi Statisztikai Hivatal készített. Eredménye inkább csak reprezentációnak tekinthető, mivel részint magának a gyárüzem fogalmának tisztázatlansága, részint egyes gyárak mulasztása folytán az adatszolgáltatás nem volt sem teljes, sem szabatos. De mivel a legnagyobb s a főbb nagyipari ágak jelentős részét képviselő budapesti gyárakra a felmérés kétségtelenül kiterjedt, a munkástársadalom arányaira és az átlagbérekre vonatkozólag támpontként elfogadható. Mintegy két évvel a városegyesítés után a jelentést szolgáltató gyárakban 11 823 munkás volt alkalmazásban: közülük 7206 a szorosabban vett munkás, 4617 a napszámos; előbbiek között 1857 volt a nő és 172 a gyermek, utóbbiak között 979, ill. 118. A nők nagy számát nyilván a jelentést ugyancsak beküldött dohánygyárak hatalmas, összesen 1745 főnyi női munkás hadserege (lényegében betanított munkási színvonalon) okozza. A kép mindenesetre a legnagyobb és jelentős részükben már sajátosan gépi nagyipari üzemekben a szakmunkásságnak aránylag magas hányadára enged következtetni.