Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

iparágakban) viszont továbbra sem alkottak számottevő csoportot, sőt arányuk is csökkent. Az idegen munkásság számának ilyen növekedése sokakban kelt aggodalmakat, nem utolsósorban a hazai társadalmi feszültség levezetésének útját ezáltal eltorlaszoltnak látó kortársakban, így pl. a kapitalizmus kifejlődésének fonákságait már oly kegyetlen élességgel látó Arany László is óva figyelmezteti a magyar munkást az idegenek szívós térfoglalására: arra, ahogy lassan kiszorítják őt minden lehetséges pályáról. Olyan fejlődés ez, melynek elején a Kossuth által alapított, de az 1850-es években feloszlott Iparegylet titkára, Csanády Ferenc még csak a céhes kézműiparban látta eltorlaszoltnak a faluról jövő magyar nemzetiségű elemek felemelkedésének útját. Az 1870-es évek elejére e probléma tehát márkiszélesült — ha persze pusztán nemzetiségi kérdésként való beállítása már az ötvenes évek elején is a fejlődés torz tükörképét eredményezte. A különböző honosságnak arányának alakulása a pesti ipari munkásságban 1857- 1869 Magyarországi Ausztriai Külföldi összesen szám % szám % szám % szám 1857 1869 20 528 31 890 79,6 77,7 4455 7784 17,3 18,9 820 1423 3,1 3,4 25 803 41 097 A főváros meginduló iparfejlődése azonban nemcsak külföldről csábította ide a munkásokat; annak, az ország távoli, nemzetiségi területeiről is meginduló s a várost nagyra növesztő vándorlásnak, melynek adatait már előbb láthattuk, eredményeként tovább tarkult a pest-budai ipari munkásság nemzetiségi összetétele is. A magyar mellett főleg a hazai német és szlovák elem játszott jelentősebb szerepet e fejlődésben: olyan, elsősorban észak-magyarországi vidékek lakói ők, ahol már korábban is voltak bizonyos ipari tradíciók. A bányászat, a fakitermelés és a háziipar a szűkös művelhető területhez képest nagy népsűrűségű tájakon az itt élő agrár proletár és félproletár tömegeket jobban átformálta, mint a mezőgazdasági árutermelés szempontjából fejlettebb, de iparilag elmaradottabb alföldi és dunántúli magyar lakosságot. Érthető, ha a kezdetben nagy számai ellenére is országosan viszonylag még mindig csak kis munkásszükséglettel jelentkező pest-budai nagyipar munkásságából (elsősorban az építőipar, az építőanyagipar, a vas- és gépgyártás területén) többen származtak e nemzetiségi vidékekről, mint a magyar agrárproletariátus soraiból. Kétségtelen azonban, hogy a magyar anyanyelvű elem a pest-budai ipari munkásságnak már akkor is legnagyobb tömbje, ami nemcsak a városok munkásmozgalmának nyelvi vonatkozásaiban lesz nyilvánvaló, de átmenetileg a munkásmozgalom politikai vonalvezetésében is éreztetni fogja hatását. A munkabérek A szakmunkaerőre irányuló igény ilyen gyors megnövekedése a hatvanas évek közepétől hir— és a telén magasra emeli a munkabéreket is. A konjunktúra csúcspontján a vas- és fémipar bérei retegezodes vezetnek: a nyilván különlegesen szakképzett néhány vasesztergályos heti bére 36 —40, a lakame gy tosoké 30 forintra ugorhatott fel, elérve a termelési érték 40 — 70 %-át. A mezőgazdasági gépgyártásban 40- 50 %-kal emelkedtek a bérek; ha a gyár a hazai munkást maga képezte is ki, ott is csakhamar kiderült, hogy az egyszer már betanított munkás magasabb bért is követel. Néhány további példa a vas- és fémiparban jól mutatja azonban, hogy még ebben az iparágban sem volt általános a magasra szökött bér: átlagban ui. a mérleggyári lakatos és szerkovács napibére 1,50—3,50 forint körül mozog, a géplakatos, kazán verő, esztergályos 10 órás munkanap után a kazángyártásban 1,20 2,50 forintot, a tanonc 45 — 80 krajcárt kap. Az építkezési konjunktúrában viszont a bádogosiparban az 1869-ben 1,80 forintos napszámbér 1872-re 3 forintra emelkedik, rézöntésnél ugyanekkor 1,80 2,50 között változik a napibér. De hogy ezek a bérek még csak a jól képzett szakmunkás számára érvényesek, az abból is látszik, hogy a Ganz-gyár átlagos munkabére 1869 és 1872 között napi 1,95 forintról csak 2,07-re nőtt. Jól mutatja ezt a bőrgyárak munkáskategóriánként alakuló bértáblázata: a segéd 12 14, a napszámos 7—8 forint heti bért kap, a kesztyűkészítésnél a segéd 10 — 12, a varrónő 5 — 9 forintot kereshet hetenként. De emelkednek a munkabérek az építőiparban is, ha (a kőfaragást leszámítva) kisebb mértékben is, mint máshol: mindössze 15 — 20 % között; olyan szakma ez, ahol a már korábban megindult építkezések elégséges helyi szakmunkást hoztak össze a városba, s így a munkák nagy részét a bőven kínálkozó napszámosok is el tudják végezni. így 1869 és 1872 között a kőművespallér napszáma 3,50-ről csak 4 forintra, a kőműveslegényé 1,90-ről 2,30-ra, a férfi napszámosé 1 forintról 1,20-ra, a női napszámosoké 60 krajcárról 80 krajcárra emelkedik; az ácslegényé 1,90-ről 2,30-ra, a márványban dolgozó kőfaragóé 3-ról 3,50-re. A lakatos-, tetőfedő-és asztalosmunkák ára nem változik. A bútorgyártásnál viszont a konjunktúra csúcspontján, 1873 elején 4—5 forint a napi munkabér: ez a városegyesítés heteire már heti 6 — 7 forintra száll