Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)
Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873
egyes inkább nagyüzeminek tekintett iparágak, mint a tisztítás (a mosodák) és a női kézműipar esetén legjobb esetben is még csak nagy manufaktúrákkal, esetleg bedolgozó rendszerekkel állunk szemben. E munkásság kialakulását a pest-budai gyáripar már ismertetett fejlődésének bázisán még sajátos helyi körülmények is befolyásolták. A hazai nagy ipari fejlődés legjellemzőbb vonása - mint láttuk az volt, hogy Magyarország Az ipari az ötvenes években igen elmaradott állapotban érkezett el az ipari forradalom küszöbére. Az TMTMn f<TM s< *9 4 elmaradottság egyik legfőbb tényezője a munkásosztály alakulása szempontjából az volt, hogy a gyáripart megelőző és előkészítő már tőkés ipari üzemformák, az egyszerű tőkés kooperáció és a manufaktúra a polgári forradalom időpontjában még csak kevéssé voltak elterjedve, legjellegzetesebb és Pest-Budán is aránylag legerősebben képviselt iparágaik közül pedig a különben sem túl erős textil- és általában tömegcikkipart mint láttuk a cseh - osztrák ipar erős és kíméletlen konkurrenciája 48 után csakhamar letörte. Mindez érthetővé teszi, hogy a később, részint az élelmiszer-, részint a vas- és fémipar egyes ágaiban meginduló ipari fejlődésből kinövő proletariátusnak mennyire hiányoznak a máshol már a manufaktúra korszak által kitermelt, tovább építhető belső forrásai. Az élelmiszeriparban (elsősorban a Pest-Buda iparában uralkodóvá vált malom- és szesziparban) viszonylag csekély számú szakmunkás mellett tömegesebben még inkább csak segédmunkásokra volt szükség — és fokozottan ez volt a helyzet a városok ugyancsak az ötvenes évek közepétől kiépülő építőanyag-, tégla- és faiparában is. A vas- és gépipari ágakban — és a hetvenes évekre (mint láttuk) ez utóbbiak foglalkoztatták a pest-budai gyári munkásság kb. 1/3-át — azonban, éppen ellenkezőleg, szakmunkásokra volt szükség. Ebben a Pest-Buda egyéb társadalmi viszonylataiban is megfigyelhető és most a gyári munkásságra is jellemzőnek bizonyult polarizált szerkezetben ilyen módon már kezdetben is éppen az a betanított gépmunkás-réteg nem tudott megfelelően kifejlődni, mely más, fejlettebb országokban mint legnépesebb ipari munkásréteg, az örökletes törzsproletariátus kialakulásának szolgált legjobb bázisául. Ilyen sajátos, azonban a városok iparfejlődéséből logikusan következő alakulásánál fogva a hazai, de a pest-budai ipari munkásság is létrejöttében csak kevéssé tudott helyi társadalmi forrásokat felhasználni. Pest-Buda malomipara ugyan magának az őrlési műveletnek malomipari szakismereteket igénylő irányításához és ellenőrzéséhez, némi átképzéssel, fel tudta használni a testvérvárosok korábbi nagy hajómalmászatának egyes szakmunkásait — a vas- és gépgyártás szakmunkás-szükségletének fedezésére azonban a helyi, kisipari formákban dolgozó, részben még céhes kezdetekből kinőtt vas- és gépipari üzemek nem tudtak megfelelő számú embert átadni. Egyrészt azért nem, mert ezen iparágakban a gazdaság (és nyomán a városfejlődés) igényei még a kisipart is fejlesztették — másrészt azért nem, mivel a hazai kisipar technikaiszakmai elmaradottsága talán itt mutatkozott meg legerősebben. Általános probléma volt a tanoncképzés igen alacsony színvonala — és ennek fő okaként az emberanyag nagy részének analfabetizmusa. A szakmunkásság ilyen hiánya mellett természetes, hogy még a képzetlen segédmunkás-napszámos réteg is csak kismértékben volt összeverbuválható a testvérvárosok lakosságából. De míg az ipar kiépülésének hírére a már a reformkorban is megfigyelhető vidéki spontán feláramlás most újból és mindennél nagyobb méretekben megindulva, kezdettől fogva kiterjedt tartalékhadsereget szolgáltatott az érintett iparágak ilyetén alacsonyabb igényei számára, addig a szakmunkásokat részint toborozni kellett külföldről, részint meg kellett elégedni az itt helyet kereső szakmunkásokkal. A szakmunkásra irányuló — főleg vas- és gépipari — igények hirtelen, rohamos növekedését jellemzően mutatja az, hogy a MÁVAG-gyár munkáslétszáma az 1869. évi 350-ről 1872-ig 500-ra, a Ganz-gyáré ugyanekkor 578-ról 650-re nőtt. A fellendülésben a kis lakatosmesterek, de még több más szakma is külföldi munkásokat hoznak be. Jellemző az igényekre, hogy az 1867-ben mintegy 900 főnyi pest-budai gépgyári munkáslétszám az ez évi többrendbeli vasipari alapítás következtében csakhamar elégtelenné válik; hiszen az igények egy év alatt több mint kétszeresükre, 2 ezer főre növekednek. 1870-re így csak a pest-budai vasipar gépmunkásainak a száma 3400-ra, az összmunkáslétszám pedig 6900-ra emelkedik. Ugyanakkor a mezőgazdaságban elinduló némi gépesítés is szakembereket igényelt: az 1860-as évek végére már egyszerre kb. 2 ezer embert. A dilemma egyelőre úgy oldódik meg, hogy a pest-budai gyárak vasipari szakmunkásai aratásidőben elhagyják a gyárat és falura mennek cséplőgépkezelőnek — saját hasznukra, de a rendszeres ipari termelésnek nem csekély kárára. Mindennek kettős következménye lesz: egyrészt - mint azt előbb többször jól megláthattuk Az ipari 1857 1870 között egyes iparágak munkásságában megnövekszik a külföldiek: elsősorban munkásság és morva és cseh, másodsorban a Monarchia német tartományaiból származó munkások száma. a bevan( torlas E fejlődésen belül a fémiparban a külföldiek száma 18-ról 22,6 %-ra, a gépiparban 24,8-ról 40,6 %-ra nőtt más*iparágakban (így főleg a faiparban, az élelmezési és a ruházati iparokban: mint láttuk, részint a kisiparinak megmaradt, részint különösebb szakképzettséget nem igénylő
