Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

is, melyet a korabeli fogalmak szerint sem lehetett egyszerűen szolgának, cselédnek vagy munkásnakbesorolni, — vagy pl. a szállítás hivatalnokai (1533 fő) között a közlekedési alkalmazottak olyan kategóriáit is, mint a kalauzokat, pályaőröket. E nézetünket leginkább az a körülmény támasztja alá, hogy az iparban, ahol a többi (munkás, napszámos) kategóriák sokkal egyértelműbbek, a kereskedelemhez képest csak igen kevés hivatalnokot találunk (mindössze 404-et). A kérdést végül ismét a jövedelmi adókategóriák segítenek eldönteni: a II. osztályú, tehát állandó fizetések után fizetendő jövedelmi adóösszegek. Ezek ugyan az adózók számát nem mutatják ki, de a megadóztatott jövedelmeken keresztül érzékeltetik legalább az egyes hivatalnoki kategóriák nagyságának egymáshoz való arányát. Az 1872-ben állandó rendszeres fizetések után Pesten előírt összesen 163 ezer forintnyi jövedelmi adóból a közszolgálat már ismertetett kategóriái (állami, megyei, városi hivatalnokok) a felét fizetik: 83 ezer forintot. További 46 és fél ezer forinttal már a részvénytársaságok magánhivatalnokai adóznak, ebből az ipariak (benne a gőzmalmi, ill. építőipari hivatalnokok közel 4 — 4 s a gázgyáriak 3,3 ezer forint adójával) 15 és fél ezret; a közlekedésiek 16 és fél ezret (ebből a vasúti tisztviselők 14 és fél ezret); végül a bankok hivatalnokai 12,7 és a biztosítókéi 11 ezer forintot fizetnek. A maradék kb. 30 ezer forint adót egyes szabad értelmiségi foglalkozások, másrészt a kereskedelem és az ipar egyes nagy egyéni cégeinek hivatalnokai fizetik. A csoportok egymáshoz való aránya azt bizonyítja, hogy a Központi Statisztikai Hivatal által kimutatott hivatalnoki csoportokból valóban csak egy kis rész, nagyjából a főváros statisztikusai által kimutatott létszám lehet a valódi hivatalnok; másrészt érzékelteti azt a fejlődést, amit a nagy részvénytársaságok megjelenése e vonatkozásban jelentett: megteremtve a magángazdasági életben is a bonyolult, már csak hivatalnokok seregének segítségével mozgatható üzemformát és ezzel együtt társadalmilag a kispolgárosodás újabb bázisait. E széles rétegen belül a közhivatalnokság társadalmi struktúráját illetően nagyon jellemző Pest város 1871. évi alkalmazottainak csoportosítása. A város 1871 vége felé 1637 embert foglalkoztat: ebből a szorosan vett hivatalnoki-tiszti személyzet 318 tagot számlál; az egészségügyi és lelkészi személyzet 95, a pedagógusi 252 személy. A rendőrségen 634 rendőrbiztost, a tűzoltóságon 43 tűzoltót találunk, az egész közigazgatásban alkalmazott szolgaszemélyzet 236 tagból áll; a sort egyebek mellett (13 személy) 46 díjnok zárja le. A rendőrt, tűzoltót és a szolgaszemélyzetet leszámítva de idevéve az irodai munkát végző díjnokokat , a tulajdonképpeni hivatalnoki-szellemi munkát folytató 724 személy közül (köztük egyházi személyekkel) Pest városnak 300 500 forintnyi évi jövedelemmel kb. 200 (de még ez alatt is igaz, itt már kifejezetten csupán illetménykiegészítésként — 109), 501 és 700 közöttivel 187, 701 és 1000 közöttivel 155, 1000 forint felettivel összesen már csak 90 hivatalnoka, ill. tisztviselője rendelkezik. Olyan adatsor ez, melyből világosan láthatjuk, hogy a kishivatalnok! réteg, ideszámítva a maximum 6 — 700 forintig emelkedő fizetésű 212 tanítót, ill. helyettes tanárt és szaktanítót is, igen jelentős mértékben legfeljebb kispolgári egzisztenciákat termelt ki, már csak azért is, mert az előmeneteli lehetőségek rendkívül korlátozottak. Ezen nem változtat az sem, hogy a közhivatalnok e fizetéséhez még némi lakbérátalány is járul. Eltekintve attól, hogy ez a kor fogalmai szerint rangjukhoz méltó lakás fenntartására elégtelen volt, az alacsonyabb állású városi alkalmazottak esetén (szemben a tanácsnok 800 forintos átalányával) a tanítónál csak 150, a szolgánál csak 60 forintnyi átalányt találunk. Olyan összeg, mely az ekkori lakbérek ismeretében rendkívül csekélynek tűnik. A magánhivatalnoki állások jellegét és szerepét, valamint az ipari üzemen belüli arányát néhány konkrét példa jól mutatja. Az évi félmillió mázsa lisztet termelő Első Budapesti Gőzmalom Rt.-ben 316 munkásra egy hivatalfőnök, 18 irodatiszt és 7 raktári, ill. kezelői hivatalnok jut; az Erzsébet Gőzmalomban 140 munkásra 21; a Gschwindt-féle szeszgyárban 184 munkásra 11 hivatalnok; a Krausz Mayer-félében 158-ra 6; a Dreher-féle sörgyárban 450 munkásra 1 irodafőnök, 2 könyvelő, 1 pénztáros, 8 tisztviselő; a Budapesti Gőz téglagyárban 346 munkásra egy 1500 forintos fizetésű könyvelő, egy 1800 forintos fizetésű ellenőr és egy 820 forint fizetésű szállítmányozó (fővárosi főtisztviselői fizetések ezek) jut. A Ganz-gyárban 235 szak- és 244 segédmunkást 8 kereskedelmi és 4 műhelytisztviselő adminisztrál, a MÁVAG-ban 9 számtisztet, 4 egyéb tisztviselőt, 1 raktárost és 3 raktári tisztviselőt találunk, a Fegyvergyárban 950 munkásra 22 tisztviselő jut. Neuschlossék fatelepén 157 munkást 1 könyvelő, 1 pénztárnok, 1 adminisztrátor, 3 tisztviselő lát el; a Gázgyárban 288 munkás és lámpagyújtogató mellett 23 tisztviselő dolgozik; az Athenaeum nyomdájában 205 munkás mellett 14 tisztviselő. A kisebb üzemek megelégednek egy-egy könyvelővel vagy pénztárossal. Sok az olyan, 20— 30 munkással dolgozó vállalkozás, ahol csupán egy-egy tisztviselő intézi az üzleti részt, máshol ezt ajnunkát maga a főnök végzi. Végeredményben tehát a magángazdaság által igényelt adminisztratív funkciók átmenetileg a kispolgárosodásnak még a hivatalnokságon belül is egy a közigazgatásétól eltérő típusú litját alakítják ki. Szemben a közigazgatással, mely néhány nagy hivatali szervezet keretén belül