Budapest története IV. A márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig (Budapest 1978)

Vörös Károly: PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG 1849—1873

alkalmazotti réteg csúcsán elhelyezkedőket), végül is egy kb. 15 ezer férfiből álló csoport keletkezik. Mindegyik férfire feleséget, de, igen pesszimisztikus számítással, már egy gyermeket is csupán minden harmadikra számítva, összesen mintegy 35 ezer személyt magában foglaló réteget nyerünk. Hasonló módszerrel elemezve ki ezek után Pest 1870. évi népességét (itt azonban már természetszerűleg az 1872. évi választás változatlan cenzus mellett, ám elsősorban a zsidókkal bővült 10 781 főnyi választójogosultjával számolva), kb. 23 200 férfit tudunk kimutatni s körülöttük ós velük együtt egy mintegy 54 — 55 ezer főnyi réteget. Összevetve 1857 hasonlóan számolt létszámával, ez csak Pesten e réteg mintegy 20 ezer főnyi — reálisnak látszó — növekedését jelenti. Budán e kizárásos számítási módszer azonban nem vált be: a kizártak száma a visszaszámlálás után is magasabb marad a férfiak tényleges létszámánál, ami — minden további kommentár nélkül is — elég világosan mutatja a budai kispolgárság sajátos összefonódottságát a munkássággal és az alkalmazotti réteggel, vagy fordítva: ezeknek legalábbis egy részükben a pestitől mindenképpen elütő jellegű és funkciójú kispolgári lét felé közelítő életviszonyait. Mindebből annyi kétségtelen, hogy a kispolgárság, illetve az efelé tartó rétegek száma korszakunkban, legalábbis Pesten, már 13 év alatt is erősen, mintegy másfélszeresére növekedett. És mivel így e növekedésben nem egyszerűen — legalábbis éppen nem elsősorban — kész kispolgári egzisztenciák Pestre érkezéséről vagy ilyenek öröklődéséről, ezek második generációjáról van szó, a folyamat okaként a gazdasági és társadalmi fejlődésben a kispolgárság felé emelő sajátosan helyi, pest-budai tényezőket kell megkeresnünk. A város gazdasági fejlődésének ismeretében nem nehéz megtalálni ezeket a tényezőket: egyrészt a céhrendszer korlátainak fokozatos lebomlását, mely a kisiparban, másrészt a telepített kereskedelem helyzetének megszilárdulását, mely a város kiskereskedelmében növeli meg gyorsan az önálló kisemberek számát. Végül pedig nem mellőzhetjük a kiépülő polgári állam és a tőkés gazdasági élet egyre nagyobb igényét szellemi-irodai munkát végezni képes személyek iránt: korszakunkban ez a hivatalnoki-alkalmazotti rétegek létszámának gyors növekedésében fog megnyilvánulni. Hogy a kispolgárrá válás folyamatában korszakunkban a kisipar vagy a kiskereskedelem A

kisipar* milyen méretű és természetű segítséget tudott nyújtani a felfelé törekvő elemeknek, azt a gaz- útjának daságtörténetről szólva az ezeknek az ágazatoknak fejlődéséről elmondott adatok elég világosan beszűkülése megmutatták ahhoz, hogy a továbbiakban csak hivatkozzunk rájuk. Kétségtelen, hogy az abszolutizmus iparpolitikájának első periódusa ugyanis — mint már utaltunk rá — eltörölte ugyan a céhek iparengedélyező funkcióit, az önállósulás feltételeként szükséges szakmai felkészültség elbírálását azonban továbbra is meghagyta a 48-ig már megalakult és e minőségükben (valamint a kis- és kézműipar érdekképviseleteiként) továbbra is fenntartott céheknél. Ez oda vezetett, hogy a régi céhmesterek éppen a kis beruházást igénylő s éppen ezért most különösen sok önállósulni vágyó hajdani mesterlegény által ostromolt szakmákban erősen korlátozni vagy legalább hátráltatni tudták új elemek önállósulását és így kispolgárrá válását. Kiváltképpen erős a céhes iparosok ellenállása a zsidók ipari pályára bocsátása ellen, jóllehet az uralkodó jóváhagyásával még 1847-ben megalakult a zsidóság kézműipari és mezőgazdasági pályára bocsátását támogató egylet, s ez nemcsak az ipar felé orientálódó zsidó fiúk taníttatási költségét fedezi, hanem ruházza és szerszámokkal is ellátja őket, s fizeti a felszabadulási taksákat is. Ezzel szemben még az ötvenes évek közepén is van pesti céh, mely zsidó felvételi kérvényét egyszerűen elfekteti — bár ha az végül is hivatali úton megszerzi a jogosítványt, nem tehetnek ellene semmit. Emellett a céhek az 1850-es évek elején termékeik forgalmazásának monopolizására is törekszenek, s ebből a helybeli kereskedők kizárását, egyszersmind pedig a céhek között a termelési és kereskedési profilok tisztázását követelik — pozíciójukat immár nemcsak adminisztratív, hanem gazdasági eszközökkel is és kivált a kereskedőkkel szemben megerősítendő. Kétségtelenül érthető törekvés ez a céhen már belül levő kispolgártól középpolgárrá válásának előmozdítása érdekében egyre tarthatatlanabb azonban akkor, ha a vidékről egyre nagyobb tömegekben áramló, önállósulni akaró egzisztenciákat nézzük. Ezeknek száma pedig egyre nő: mesterek és legények közötti különbségtétel nélkül 1870-ben a 20 évesnél idősebb magyarországi származású pesti cipészek 2372 főnyi csoportjában már csak 482 volt pesti születésű, a szabóknál 2833-ból 430, az asztalosoknál 1593-ból 301, a kovácsoknál 703-ból csak 42, a lakatosoknál 864-ből 203. Világos jele ez egyrészt a vidék rohamosan meggyorsuló beáramlásának a városba, másrészt azonban annak a hatalmas versenynek is, mely éppen a leginkább keresett szakmákban az érkezőre vár: önmagában is indokolva az emelkedés lehetőségeinek beszűkülését. Ehhez hozzávéve azt a rendkívüli hitelhiányt is, mely még a versenyképesség fokozásához vagy akár a meginduláshoz szükséges legszerényebb beruházásokat is gátolta, könnyű lesz megérteni a pest-budai kisiparosságnak azokat a vagyoni viszonyait, melyek a hetvenes évek legelején adó-15* 227